Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

ad a megbírált íróknak és költőknek. Bábi Tibornak, aki gyakran kritikák formájában Abban is pedagógus, hogy rokonszenvesen és bölcsen útbaigazításokat és tanácsokat is kifejtette nézeteit, szinte minden kritikai írása polemikus jellegű és ihletésű. Mert ő vagy az adott műben megnyilvánuló szemléleti tartalommal száll szembe, vagy azzal az ízlésnormatívával, amely megítélése szerint nem támogatja az „irodalmi progresszivitást”. Koncsol László viszont nagy felkészültséggel inkább elemez és méltat, mint kimondottan bírál. Mindenképpen teheti, hiszen a mesterek és a rokonszenves pályatársak műveit választja témájául. írásait nem a számonkérés indulatai feszítik; azt elemzi nagy meggyőző erővel, amit az éppen tárgyalt költő nyújt, és nem követel alkatától idegen dolgokat. Komplex elemzéseinek igazi tárgya a lírai hős, a versekben megnyilatkozó költői alkat, melynek fejlődését a legfinomabb részletekig feltérképezi és összefüggésbe hozza. Zalabai Zsigmond a tárgyszerűen elemző kritikák szerzője. Biztos mozdulatokkal részeire bontja az alkotásokat (mint a műszerész egy szerkezetet), hogy a belső összetevőkig, a működést és minőséget meghatározó belső alkatrészekig juthasson el, ha mégannyi áttétel és asszociáció fedi is a valóságos lényeget a laikus ovasók elől. Racionális módszerrel dolgozik, észrevételeit, ítéleteit elemzésekben objektiválja, és nem tartózkodik az érvekkel alátámasztott sommás minősítésektől sem. És így tovább... sorolhatnám és jellemezhetném még a csehszlovákiai magyar kritikusokat, de talán ennyi is bizonyítja, hogy irodalmunk harmadvirágzásában külöa- böző kritikusi alapállások léteznek, s ha a kritikák különböző okoknál fogva nem is. mindig jutnak el teljes egészében egy-egy irodalmi mű valősághátterének komplex felderítéséig, határozottan él bennük az a szándék, hogy felmutassák nemzetiségi közösségünk jellegzetességeit és törvényszerűségeit.

A kérdésben felvetett hármas követelmény — megértés, értelmezés és értékelés — kellően funkcionált érvényesítésére a kritikában elsősorban akkor kerülhet sor, ha a kritikus megbízhatóan elsajátítja a műelemzés módszereit és formáit minden műfaj és; műnem esetében, mert elemzés nélkül nem lehet bizonyított a megértés, elemzés hiányában nem lehet következetes és világosan tiszta az értelmezés, elemzés híján nem: lehet hiteles és megbízható az értékelés sem.

3 Az irodalomtörténeti-esztétikai értékrend-kialakítás irodalomkritikánk egyik legidőszerűbb és legfontosabb feladata. Elsősorban azért, mert a csehszlovákiai magyar irodalomtörténet megírása egyre sürgetőbb adósság. Alapvető követelmény tehát, hogy irodalmunk kiritikusának, bármennyire eredeti és modern legyen is, semmiképp sem szabad büszke öntudattal történelemellenesnek lennie. Az újabb irodalom művészi értékelését, vagy nemzedékek értékelését nem lehet elválasztani a régebbi irodalmi terméstől és annak értékelésétől. Ha egyáltalán lehet tartós öncsalásról és torzításról beszélni az irodalomban, akkor egy olyan kritikai irányzat létrejöttekor lehetne, amely- mindentől és mindenkitől függetlenül, kizárólag egy írói csoport vagy nemzedék műveivel foglalkozna. A mindenkori új az irodalomban mégiscsak az élő elődökkel verseng, sokszor attitűdjüket is tagadja, s pozitív módon, saját eredményekkel igyekszik felülmúlni, túlhaladni az időben előtte járókat.

A jövőtudat alakulásának szempontjából sem lehet elég a hiányos vagy esetenként ellentmondó múltértékelés irodalmi vonatkozásban sem. Irodalmunk mostani táguló és: erősödő, minőségi szempontból is megkülönböztetett szakaszában hatványozottan szükség van arra a biztonságérzetre, amelyet irodalmi értékeink rendszerezett számbavétele1 és tudatosítása nyújthat. S ennek mindeddig hiányzó támpontja a megírandó irodalomtörténet, amely elsősorban a szlovákiai magyarság esztétikailag értékes hozományát adná az összmagyar irodalomnak. Ügy érzem, hogy az irodalomtörténeti szintézisigény szükségszerűen neveli ki, alakítja, illetve kényszeríti ki azt a kritikusi, irodalomtörténészi és kutatócsoportot, amely bizonyára nemcsak a kockázatvállalásra lesz ezen a téren képes, hanem az erudíció megszervezésének erőfeszítésére és az eredményalkotásra is. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az alapozó kritikák és tanulmányok, felmérések: (nagyrészt már kötetekben is) rendelkezésre állnak, csupán az elhatározás és a megszervezés várat indokolatlanul magára.

A kritikusi utánpótlás biztosításában nagy szerepe van annak, hogy műkritikánk szervezett formában és a tehetséget kibontakoztató keretek köz'jtt működjék. Ennek a szükségéről már más alkalommal elmondtam a véleményemet. Fontosnak érzem azon-