Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

zetlen, tehát nagy szóráshibájú kritikai tevékenység folyik nálunk, élő nemzetiségi irodalmunk teljes és érvényes története sem bontakozik ki belőle, de kritikairodalmunknak vannak olyan darabjai, amelyek társadalmi érvényességükön mérik az irodalmi művek által hozott esztétikai teljesítményeket, anélkül hogy — a társadalmi érvényességet vulgarizálva — figyelmen kívül hagynák a művészi alkotó tevékenység sajátos törvényeit. Vannak kritikák, melyekben a tartalom és forma egységben történő vizsgálatát kapjuk, műelemzést és műbírálatot, melyek önismeretül szolgálhatnak íróink számára, és megfelelő forrást jelenthetnek a jövő kutatói számára is. S ezt talán még jobban esik leírni, mint a kérdésben idézett megállapítást.

Határozottan érezhető, hogy a kérdést az időszerű polémiaigény hívta életre, s ez így nyerheti el értelmét, mert a bizonyítások nélküli megállapítások csak indulatokat és ellenkezést kavarhatnak . .. amit jobb elkerülni. A konstatálás létbizonylatot jelent: „van irodalomkritikánk . ..” Tehát: van irodalmunknak öntudata. Örvendetes, hogy eddig is eljutottunk. Ugyanis még a közelmúltban is több olyan véleményt hallottam és olvastam, amelyik egyszerűen tagadta irodalomkritikánk létét, vagy ha fanyalogva lát- tamozta is, jelentőségét és funkcióját semmibe vette. Mégis: kell valami kölcsönös ösztönző és egyben termékenyítő összefüggésnek lennie a kritikai (irodalomelméleti) és az irodalomalkotói tevékenység között, még ha az alkotók néha szívesen kétségbe vonják is az összefüggés kölcsönösségét. Mert igaz, hogy a kritika nehezen tudna (nem is tud) jelentős szépirodalmat életre ösztökélni, de az is igaznak látszik (igaz is), hogy eddig még minden jelentős szépirodalom mögött nagy hatású kritikai erők működtek. Mert az irodalomnak szüksége van saját öntudatára, mindenkori törekvéseinek kritikai, gondolati-eszmei és esztétikai felmutatására és összegezésére.

Nem volt még olyan időszak nemzetiségi irodalmunk fejlődésében, amelyben a kritika „túlteljesítette” volna feladatait. Most is kevés az olyan írás kritikai irodalmunkban, amely bővebben próbálná tárgyalni az irodalmi élet és a hazai társadalmi valóság összefüggéseit, illetve a hazai magyar és a szlovák irodalom valóság szülte párhuzamait. De lehetne több keresztmetszetünk nemzetiségi magyar irodalmunkról, több portrénk, sőt az sem lenne túlzás, ha a legterjedelmesebb kritikai műfaj, a monográfia is kezdene meghonosodni irodalmunkban. így például magáról Fábry Zoltánról sincs teljes értékű, az egész életművet feldolgozó monográfia. Ogy hiszem, hogy minden egyes jelentős életmű, de akár egy-egy fontos könyv, esztétikai kérdés, kísérlet vagy felvetődő élő irodalmi probléma kritikai megvizsgálása és elemzése nemzetiségi irodalmunk rangjának tudomásulvétele is. Erről pedig nem lenne szabad lemondanunk, még annak árán sem, hogy az irodalom vizsgálója, a kritikus — elsősorban persze az új irodalom megítélésénél — esetenként tévedhet, mert ezért még tévedni is érdemes. A csehszlovákiai magyarság írástudói közül többen éppen a tévedések veszélye miatt túlzottan óvatosak, és nem írják le véleményüket az irodalmi terméssel kapcsolatban (vonatkozik ez elsősorban a formabontó és kísérletező alkotásokra), amire pedig nagy szükség lenne, mert egy-egy korszak irodalmi problémái éppen a kritikai írásokban, a recenziókban, széljegyzetekben és esszékben érhetők közvetlenül tetten.

2 A kritikai értékeléssel kapcsolatban az állandó értékrendet nélkülözöm a kritikákban. Egy folyamatos kritikai mű alapja ugyanis valamilyen értékrend elismerése (még azon az áron is, hogy a kritikus hibázhat, vagy látszólag nem tűnik eléggé fogékonynak az újra). Több olyan kritikát író szerzője lehetne a csehszlovákiai magyar irodalomnak, aki szinte konokul hű önmagához. A szépprózaírótól eltérően a kritikusnak nem erénye, ha az olvasóját úgy lepi meg, hogy átlép egy új gondolatrendszerbe, s nem marad meg a tőle megszokottban. A kritikusi változás ugyanis gyanút kelt, és nem alaptalanul. Mivel irodalmi életünk szeszélyes és indulatos, és a művészi alkotások fogalma igen gyakran személyekhez kötődik, alapvetően higgadt és objektív kritikusi szemléletre van szükség.

Ismerve az elmúlt évtizedek csehszlovákiai magyar irodalmáról szóló kritikai írásokat, szembetűnik néhány jellegzetesség. Turczel Lajos (aki sajnos mostanában nem ír kritikát) kritikusi tevékenységében volt a legtöbb pedagógus-hajlandóság, melyet határozottan igényeltek az ötvenes évek második felében és a hatvanas évek elején keletkezett alkotások. Ö sosem feledkezik meg az adott olvasói ízlésközeg számításba vételéről és az irodalomnak a szó legjobb értelmében vett népművelő funkciójáról sem.