Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - NAPLÓ - Szigeti László: A harmadik parton (Jakoby Gyula halálára)

dalom lappanghatott, amely a múltját megtagadó Michelangelóban dúlhatott a római Paolina-kápolnában látható, akkor rendkívülien új térhatású és testábrázolású Péter keresztrefeszítése, valamint Pál megtérése című freskói megalkotásakor, vagy a Ron- danini-Pietá faragása közben. Az embereken kívül álló tartalmak idealizálására, a földi élet erőinek magasztalására szentelt korábbi műveivel ellentétben ezekben az alkotásaiban legfőbb törvényként a szubjektív művészi élmény valósult meg. Az eszményített külvilág helyére a szellemi örökkévalóságért folytatott belső küzdelem ábrázolása került, érzékeltetve a Michelan- gelót ért megrázkódtatást. Számára ugyanis a művészet volt az örök egyetlen megtestesítője, de vénülő fejében kétség támadt, meglelhető-e a múlandó anyagban. Michelangelo láthatta ugyan a kéjesen hát- borzongató sötét madarakat, de öregkorára nem tudta, legfeljebb érezte, a szépség azért van, hogy naponta összezúzzuk. Te viszont a gyermeki kegyetlenségek min- dennapiságával élted ezt az axiómát, ezért a benned dúló aggodalomnak csupán indítéka más, iránya azonban ugyanaz, mint Michelangelóban. „Mi marad utánam?”

1981-et írtunk. Június volt, szombat és már majdnem este. És eső, és szürkeség, amelyben úgy ültél, mint aki azt hiszi, elfelejtették, mégis élesztője voltál az örök reménynek, hogy semmi sincs hiába, semmi sem vész el. Michelangelo ülhetett ily roskatagon a kései Pietánál, mielőtt elégedetlenségében kalapácsával szinte darabokra zúzta. Mert nemcsak az átfestésre ítéltetett alkotások, de a szétzúzásra ítélt szobrok sem az élet és a halál, hanem a lét harmadik partján várják sorsukat. A művész, vagyis a teremtő figyelme középpontjában. Az már az utókor magasabb- rendű szerencséje, hogy később, már a barokkban, egyik tanítványa romjaiból összerakta a remekművet. A bizonyíthatóan jóbi sorsút.

Emlékszel? Amikorra megszáradt az ingem, beszüremlett hozzánk az utca. A tárgyak fülledt melegben fürödtek, mi pedig, mint az ecettel megmosottak, nehézkedésünk ellenkező irányába hajtottunk gyökeret. Akár a gótika. Szavaink újra összecsengtek. A függönytelen ablakon rézsűt behatoló fényszál először szemet szúrón világosra változtatta az egyik figura citromsárga arcát, ami corpus delicti jelleget kölcsönzött a vászonnak, miután azonban a fény örvényébe ölelte a teljes képet, corpus domini jelleget öltött a lekapart remekmű. De csak pontatlan szavaink vannak arra, hogy ezen belül milyen benyomást keltett a látvány. Mint ahogy arra sincsenek fogalmaink, hogy a több kazettát és még több jegyzetfüzetet megtöltő beszélgetéseinkben az önértelmezésed miért oly hangsúlyosan vallomásszerű. Már-már vallomásirodalom, mint Mikes levelei, Bethlen Kata naplója, vagy századunkból: Pilinszky kisesszéi. Beszélgetéseinkben nemcsak a valóság és a képzelet, hanem a vér melege is forgatta gondolataid és érzelmeid tengelyét. Lehet, hogy a háborúival önmagát elveszejtő ember vére, az örök bárányé. Lehet, hogy a vágóhidak vére, Auschwitztól napjaink vágóhídjaiig. Lehet, hogy a gyermek felsértett ujjhegyének vére. Szűzi vér. Verekedések vére. Bárhonnan is eredjen, a tisztánlátás elől nem menekülhetünk: vér. Emlékszel, a vér melegét eleresztve magadtól is emlékezhetsz, menynyit beszélgettünk a vér révén a hűségről. Az igazság hűségesének tudtad magad, s mint ilyen, örök opponensnek, aki művészete csúcspontjában oly fényes izzásba jött a rajta keresztülhhaladó áram hatására, mint a villanyégő volfrám izzószála. A rajtad külső és belső vitákban áthaladó áram az elevenen-megnyúzás iszonyatos képévé alakult. A tényeket leleplező huszadik századi művész sorsát ugyanis Hitler merénylőjének, Stauffenbergnek a sorsával azonosítottad, akit marhakampóra akasztva nyúztak meg elevenen. Nem volt más választásod, élned kellett e mérhetetlenné lassított halál ceremóniáját. Vallomásod a legbelsőbb emberiről ezért lehetett etikán túl forma, a kifejezés a festői beszéd eszköze. A félig értett vagy érthetetlen képeidnek azért teremtődhetett eleven színmágiája, mert banalitás és tág látóhatárú szellem nem tartalmi vezérmotívumként nyomatékosul bennük, hanem vallomásként. Aminek nemcsak állandó — rejtett is a feszültsége, s mert homályba vesző titkok felé mutat, hatóereje is titkos. Persze, most mosolyogsz, hiszen te tudod, nem csupán festészetednek, szellemi életednek is ókorig visszanyúló előzményei vannak, amelyek személyes szenvedélyként szinte megpecsételték festményeidet. És reményedben biztos vagy: egykor majd sorjáznak a művészettörténészek, hogy mikroelemzéseikkel, kutatásaikkal bevilágítsák azt az egészet, ami lenni szerettél volna: a reneszánsz ember reinkarnációja. S hogy mi voltál? Emiatt a kérdés miatt is fanyar mosolyra húzod a szád, mert a szokvány alapján téged sem elemezni, sem ér