Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - NAPLÓ - Szigeti László: A harmadik parton (Jakoby Gyula halálára)

tékelni nem lehet. Míg emberi merészséged nem lesz a miénk, legfeljebb közelíthetünk hozzád.

És most itt állok, kezemben a feleséged küldte gyászjelentéssel: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy 1985. április 15-én, élete 82. évében, hosszú szenvedés után ...” Itt állok nyolcadik emeleti szobám küszöbén, nézem a névnapomra ajándékba adott ak- varelledet. Két elgyötört, egymást tépő- szerető figurát ábrázol, hátlapján (melyik a hátlapja? amelyiket nem dedikáltad? és IA nem az elejére írtad az ajánlást, hanem a két kép, két egymástól eltérő, mégis összefüggő állapot végére, mintegy aláírásként? látod, erre nem kérdeztem rá) ugyancsak ők viaskodnak, de a gyász okozta hiányt most nem töltik ki, s hirtelen semmiféle művészi, létfilozófiai, szlovákiai magyar, nemzeti meg egyéb kérdéssel nem vagyok képes foglalkozni. Egy mindennél fogasabb, lényegében megválaszolhatatlan

kérdésre szeretnék csupán választ kapni tőled: Ki volt az a Jakoby Gyula nevű földi halandó, aki 1985. április 15-én Kassán (Košice) meghalt? Mert ezt még nem kérdeztem tőled, és a pontos válaszért nem elég a történetírás hagyományait követni. S most a jól megismert vijjogó kacajoddal nézhetsz rám a harmadik partról, mert az időtlenség holdudvarába jutva te már tudod, életed drámájának feszes íve van, s mint minden drámának, egy megfoghatatlan, perzselő atommagja is, amely azon fáradozik, hogy robbanjon, hogy megvalósuljon. De megvalósulásához gyógyító párharcba kell szállnia a külvilággal, vagyis az élőkkel, velünk. Mert az atom gyógyíthat is. Ugye, így igaz, Kóbi? A harmadik parton is. Ahol talán nincsenek kéjesen hátborzongató sötét madarak. Vagy mégis, és amit eddig megbeszéltünk, amit eddig e levélben írtam, csupáncsak látszat?