Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - NAPLÓ - Szigeti László: A harmadik parton (Jakoby Gyula halálára)

ri fajnak az az alapvető életérzése, amely összeköti őt a kozmikus világegésszel. A tengerről támadó szélroham szájában ácso- rogva félelmetesen szép volt megérezni nemzetiségi gondolkodásunk olykori kis- szerűségét, áltragikumát, epizodikus jellegét, felismerni, hogy képeid kétirányú tagadás révén jutottak ahhoz a kozmikus világszemlélethez, amelyben az otthont, a megélt és beélt hazát a küzdelmek és szenvedések teszik azonossá a világegész- szel. Tagadásod egyik iránya az ujjongó, cirádákat termelő epikureistákat, a szüntelen boldogság állapotát hirdetők hadát, másik iránya azokat vette célba, akik a kis nemzetek és nemzetiségek helyzeti adottságait, úgy minősítik törvényszerűen szűkösnek, hogy közben messianizálnak. E kétirányú szemlélődésben egyik legjellemzőbb európai sajátosságunk, az elmúlás elkerülhetetlenségéből kibúvó szenvedés táplált, amely fölötte áll minden népinek és nemzejinek, s téged is arra késztetett, hogy az ellentmondásokból fakadó megpróbáltatásokat a hasonlóan gyötrődőkkel való szolidaritásoddal kompenzáld.

Emlékszel, ugye, emlékszel, megérintett a boldogság, amikor tudatosult benned, hogy a holland tengerparton valakiben életre kelt néhány festményed? És valami jótékony mámor mögé húzódtál, füled re- nitenskedett, szemed bávatagon szegeződött a lekapart remekműre, s már az sem érdekelt, hogy szóba sem hoztuk a Genti oltárt és Brüggét. Felajzottságod remekül példázta, egyedül tőlünk függ, melyik másodpercünket ruházzuk fel ünnepi jelentőséggel, melyik másodpercünket nyilvánítjuk sorsfordulóvá. Persze, utólag. A koherenciát megtartandó mondom, másodszor akkor léptél ezzel az ünnepi fönséggel az önigazoló mámor várfokára, amikor Prágából érkeztemkor átadtam korunk egyik legjelentősebb cseh írójának, Bohumil Hra- balnak az üdvözletét. Olvastad műveit, tudtad, hogy cseh író, ő látta néhány festményedet, megérezte benned önmagát, de nem ismerte nemzetiségedet. Azon az estén Az arany tigrishez címzett fogadóban Hrabal a kocsmaasztalra csapott két hatalmas tenyerével, s felkiáltott: „Herr Gott! Já jsem mél tušení! Bud Madar, bud Polák!” Nemcsak Hrabal, hanem mindkettőtök elkínzott, emberfeletti drámák vak reflexeit ráncokba kövecsesítő arcán ott fény- lett, hogy az igaz művész nem független kora egyetemes szellemi kultúrájától, amit csak akkor érzékelünk és értünk meg igazán, ha látjuk a fonalakat, a gyökereket,

amelyek a művészt ezzel összekötik. Ha nem látjuk, akkor nemcsak a művészetet, hanem igazán mélyen a kort sem értjük, amelyben élünk, s így képtelenek leszünk autonóm szellemi kozmoszt teremteni.

Kint visszafogta erejét az eső, a szürkeség, miközben esteledett, világosabb szürkére váltott, mintha a levegőeget érzékeny fémmunkások metallizálták volna. Mindebből nem észleltél semmit. Körbezsongott a boldogság, védőburokba ölelt, mint anyaméh a gyümölcsét, engem meg a szomorúsággal elegy keserűség ejtett vermébe, aminek magyarázatát kétségkívül abban kell keresnünk, hogy együttlétünkben a fölidézett tenger végtelen tombolása azonos lett a kassai zápor üvegszürke irgalmasságával, miközben a természet lenyűgöző jellege csak nyomatéka volt a belső, a kimondhatatlan érzésnek, kerete az abszolút létalap két partjának, születésnek és halálnak, megújulásnak és belefáradás- nak. Téged ringatott az újjászületés; legalábbis a megújulás jóvátételét nyújtotta, hogy a zandorti tengerparton és egy prágai képtárban az önzetlenség eszközeként örömöt okoztak képeid, engem meg az a fájdalom fárasztott, hogy megragadva az újabb alkalmat, megint a semmi törzséhez kikötött hálóágyban ringatod magad, holott tudtad, kiemelkedő életművedet a kor még mindig nem képes kimerítően jellemezni, értékéhez méltón bánni vele — befogadni.

Emlékszel arra is, hogy saját készítésű diópálinkád kiloccsant a fotel elé, és a létrejött rajzolatban Miró-reminiszcenciákat véltünk felfedezni. Szárnyaltál, kezdő piktorként csodáltad a foltot, azzal az alázattal, amely csak azoknak adatott meg, akik nemcsak tudják, hanem élik is a szív és az értelem labirintusának titkait. Az ilyen embernek hatalmas az energiája. Attól fénylik. Fényessége a megismerés kegyelmének gyertyalobogásából ered, amely ha kihuny, füstjéből kételyek sereglenek; a németalföldi piktúra kéjesen hátborzongató sötét madarai. „Mi marad utánam?”, kérdezted azzal a szertartással, amelynek kimúlását Rilke fájlalta, amikor azon töprengett, a mai ember miért nem tud úgy meghalni, mint a régiek. „Meglásd, még egyszer világhírű leszel...” Bárányszemeddel rám néztél, s csak annyit mondtál: „Nem így kérdeztem.” Aztán hát abba a háttérbe vonultál, amelyben a széthullás nem az agóniával, hanem a talpraállással azonos. Utólag látom, tapintatosan szűkszavú visszavonulásod mögött az az aggó-