Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - NAPLÓ - Szigeti László: A harmadik parton (Jakoby Gyula halálára)

mozzanata, elveszítette egyesítő erejét. Hány percig tartott ez? Nem tudom, hiszen olyan állapot volt ez, amelyben a lét Iránti fogékonyságunk mérhetetlenné tágulása megszünteti az időt.

Aztán hát persze kimozdultál pantokrá- tori helyzetedből, élesen gyanakvó tekinteted az ablakpárkány sarkában ázó két balkáni gerlére kanyarítottad, akiknek a dúló vihar harctérré avatta az egyébként otthonos zugot, és csak annyit mondtál fejedelmi szkepszissel: „Szar ez a nyár.” 1981-et írtunk. A hanglejtésben sem félelemnek, sem hízelgésnek nem volt nyoma, legfeljebb halvány civakodásnak. A vendéglátás csekély fizetségeként azt kérted, idézzem föl újból a lázálomszerű vihart, amely alig esztendeje egy közepes erejű orkán magánháborúja- ként a Brüsszelt Genttel és a tengerrel összekötő sztrádán ért, s amelyről korábban szerinted rendkívülien meséltem. Rendkívülien, én? S emlékezetem melegágyában nyomban kicsírázott, a vihart követően a Genti oltárról faggatsz majd, újból irigykedőn örülve annak, hogy világi tartalma ellenére a középkori művész alkotásában teljes volt az abszolút szellemi értékeken alapuló létszemlélet belső egysége és megbonthatatlansága. És szóba jön Jan van Eyck Brüggében megcsodált Paele kanonok madonnája is, hiszen e mű valóságfelettiségének eredetét még ámulkodó ifjúkorodban meglelted a művész természet- feletti hatalmak iránti tiszteletében. De a mindenféle körmönfontságot mellőző kérés elhangzásakor nemcsak én — te is tudtad, mire megy ki a játék. Arra, hogy mint a bűntelen halálraítélt, újra menedékért folyamodj az önigazoláshoz, mert ki tudja, hányszor, újból elmondtad, a bizalom legszűkebb áramkörébe kerülve, persze hogy ismét kipréselted magadból: az említett műveket sohasem láthattad eredetiben, mert még nem jártál Belgiumban, de idegeidben máig ott ráng az elmulasztott lehetőség emléke, amelynek néha káromlás, néha röhej, néha köpködés az osztályrésze, hogy Belgium egyik neves művésztelepének illusztris vendége lehettél volna, ha nem utasítod vissza a meghívást. Csak te, csak a váruk nem védte királyok tudhatják, hogy a kimondatlan kudarcot, a hírnév talmiságát és a dicsőség hiányát eltussoló önvédelem, feszítővasként behatolva a lélekbe, milyen hasadásokkal fenyeget. Az önmagába döfő tőr kihívása ez. Meg a remekműveit lekaparó festőé. Ugye, Kedves Kóbi?

Ugye, emlékszel? Szakadt az eső, amelynek mintha bibliai témaként az áhítat érzését kellett volna felkeltenie bennünk, de mi csak azt láttuk, minden háztető, fakorona, villanypózna meghasonlott a záporral. Az újramondással ki tudja hányadik fénybe kerülő belgiumi viharbeszámolót követően legyőzhetetlen kényszerből azokról a dolgokról kezdtem beszélni neked, amelyek föltűnően altruisztikus módon, mintha a földi lét életfeletti egységének legfontosabb kifejeződéseként, menedéket és örömöt nyújtottak számomra a holland tengerparton. Miközben csuromvizes ingem a műtermedből nyíló fürdőszobában száradt, vacogón mondtam, hogy azon a Mednyánszky-borús, istentelenül didergetős éjszakán remegtem így utoljára, amelyen homokdűnékre vert sátorban vártam a hajnalt, remélve, hogy érkeztével nemcsak a csillagtalan sötétség oszlik fel, hanem emberire vált a tenger istentelen zúgása is. Nem váltott. Pirkadattal az a művészi panteizmus bontakozott ki belőle, amelyben nemcsak a földi halandók válnak istenekké, hanem minden, ami körülvesz minket, új értelmet nyer azoknak az alkotóerőknek a kifejeződéseként, amelyeket a láthatóval, a tapinthatóval, a hallhatóval és az érzé- kelhetővel össze lehet kapcsolni. Akkor s ott, a holland tengerparton, farkasszemet nézve a szürke árnyalatait áramoltató vulkanikus víztömeggel, támadt bennem a felismerés: valójában festményeid igazi hazája az időtlen hazátlanság. A jancsiszöggel kivert cipőtalpak döbörgését idéző tengerzúgásban döbbentem rá, hogy a te képeiden mindez azonos értékű. A mortifikáció, az afázia, a bűn, az együgyűség és a tehetetlenség sosem akar túláradni önmagán. Az, ami. Ezért lehetséges, hogy igazi lényegükkel egyedül az elesettek folytathatnak néma párbeszédet. Ebből következik, hogy sem személyes életednek, sem magyarságodnak, sem közép-európaiságodnak nincs kitüntetett helye képeiden. Annál inkább a sokminőségű kozmikus létrendnek, amelyben az egész emberi faj részesül és küzd, s mindenáron módosítani, tökéletesíteni akarja, hogy lakhatóbbá tegye. A földrajzi, történeti, társadalmi, kulturális és politikai — hogy szavaddal éljek — „ma- gátólértetődöttségek” csak látszólagosan elsődleges meghatározói figuráid mély patriotizmusának, amit az is igazol, hogy életük, cselekedeteik, szemlélődésük, szétda- raboltságuk intenzitása több territoriális és nemzeti epizódnál, mert szűkebb otthonuk a szenvedés és kiszolgáltatottság, az embe