Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - NAPLÓ - Szigeti László: A harmadik parton (Jakoby Gyula halálára)

A HARMADIK PARTON Szigeti László Emlékszel? Oly mindenhatóan zuhogott a nyári zápor, ahogyan a németalföldi pik- túrában a kéjesen hátborzongató szatirikus tónus átitatja a festmények valamennyi összetevőjét; az üveges fényű atmoszférá­ban az egykori Máray háztól lakásodig szalaűíamban bőrig áztam. Miután kifúj­tam magam, s meghallgattam létsimogató infernális panaszaidat, amelyeket minden­kor emberi szépséged megnyilvánulásaként érzékeltem, törülközőt szorongatva derékig meztelenül kucorogtam műtermed öblös fo­teljében, szemben az állványon árválkodó sebzett vászonnal, amelyről néhány perccel érkezésem előtt valami kéjesen hátborzon­gató szatirikus és didaktikus törekvéssel lekapartad a festéket. A remekműről. A tet­ten ért gyilkos lehet ennyire kiszolgálta­tott, az ő szeme vermesülhet oly mélyre a kegyelemért, mint akkor a tiéd. Zivatarban az ember mindig gondol az érkezővel, de miközben a várakozás állapo­tában él, lassanként ráébred, ilyen ítélet­időben senki sem érkezhet. A vágy és a ta­pasztalás banális kontrasztja ez. Kereszt­tüzében állva az ember néha túllép önmaga határain. Akarata ellenére cselekszik, ön­bírálatát túlnyomó mozgalmassággal fo­kozza, tartózkodásainak zárt köréből a gyermeki őszinteség tisztaságával lép ad­dig csak sejtett játékok birodalmába ... Előzetes bejelentés nélkül sohasem men­tém hozzád, ám azon a szombaton a zivatar űzöttjeként csengettem: odakint égi him­nuszként zengett a mir.-dent átitató zivatar, odabent pedig egy önmaga alkotásaiban ta- máskodó „csörömpölő” művészt találtam; hiszen a festékforgácsok levert zománc­ként, a pogány deheroizálás bűnjeleiként szinte ordítottak az állvány padkáján és lábánál. Kiszolgáltatottságodban odacam­mogtál, kezeddel s lábaddal szétsöpörted őket, majd fáradt csontjaiddal leereszked­tél az ágyad végére, közvetlenül a fotel mellé, s úgy ültél ott, mint a mindenható pantokrátor. Visszafogott gesztusaid ellen­állhatatlanul árasztották, hogy az általad megalkotott mértékek és erők, formák és színek feszültségét, ha úgy véled helyesnek, az újrateremtés szándékával bármikor le­kaparhatod a remekművekről, és senki sem kényszeríthet magyarázkodásra, hogy miért, mi okból és mi végre, hiszen mint mindennek, a lekapart remekműnek is megvan az evidenciája. És ebbe nem szól­hat bele senki, mert a döntés túl van az emberi mértéken. Az átfestésre ítéltetett alkotások ugyanis nem az élet és a halál, hanem a lét harmadik partján várják sor­sukat. A művész, vagyis a teremtő figyelme középpontjában. Emlékszel? Oly mindenhatóan zuhogott a nyári zápor, az üvegszürke, vasporos kas­sai eső, hogy szinte minden dolog megnőtt, új minőséget nyert. Mi is. Két áramlat, pon­tosabban, két tömbbe márványosult áram­lat. Valahonnan az idő mélyéből. Irdatlan távolságra lebegett tőlünk a helyzet fogal­mi megoldása. A beszéd, mint a világi tu­dás és az emberi összetartozás alapvető Jakoby Gyula halálára

Next

/
Thumbnails
Contents