Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - LÁTÓHATÁR - Eugénio de Andrade: Tenger, tenger és tenger (vers)
EUGÉNIO DE ANDRADE Tenger, tenger és tenger Kérdezed, és én nem tudom, én sem tudom, mi a tenger. Talán egy könnycsepp, szememből kibuggyanó, mikor éjszaka újraolvasok egy levelet. Fogaid, lehetnének apró, fehér fogaid a tenger, egy kicsiny, nyájas tenger, nem más, mint távoli muzsika. Nyilván anyám hív, mikor egy hullám és egy másik, meg még egy teste testemhez csapódva megsemmisül. Olyankor a tenger dédelgetés, nedves fény, melyben fiatal szívem ébred. Néha a tenger egy sziklák között sziporkázó emberalak. Nem tudom, hogy a vizet nézi-e, vagy egy csókot keres az áttetsző kagylóhéjakban. Nem, a tenger nem nárdusfű, nem is liliom. Halott kamasz nyitott szájára habos ajkak hullanak. A tenger vér, vér, ahol a fény megbújik, hogy a homokban más fényt szeressen. A hold egy darabkája kitartóan, makacsul emelkedik, s maga után vonszolja az éjszakát. Anyám haja kibomlik, végignyújtózik a vízen, végigsimít rajta a szél, mely szívemben születik. A tenger újra kicsiny s az enyém, ujjaim közt nyíló tökéletes szélrózsa. Én sem tudom, mi a tenger. Mezítláb topogok a homokban, türelmetlenül várom a reggelt.
