Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (VII)
kapcsolták a süllyesztő szerkezetet —, majd alig érzékelhetően a mélység felé indult. Nem láthatták, hová tart, csak azt érzékelték, hogy egyre kevesebbet látnak belőle, aztán álomszerűén eltűnt a piedesztál ölében. Akár egy jelenés... Felálltak, amikor a koporsó megrázkódott. A szertartásterem üvegfalán kívül pedig egy sötét, kalapos árny jelent meg abban a pillanatban, egy férfialak, szemét beárnyékolva az üvegen át benézett a terembe. A jelek szerint azonban nem látott be, mert továbbment, újra belesett, és a fejét rázta, nyugtalanul fel-alá járt ott, tapogatta az üveget, aztán egyszerre eltűnt. A Kalapos Sanyó volt. A többiek nem látták, az eltűnő koporsót figyelték, Balabánné öblösen felzokogott, Belus néni a fejét ingatta és sóhajtozott, az asszony pedig mereven nézte a süllyedő koporsót. Álmodtam, gondolta magában a férfi, képzelődtem, vagy valóban itt volt? ... A nemzeti bizottság dolgozója megköszönte részvételüket, és felszólította őket, hogy nyugodjanak bele a megboldogult örök távozásába, a veszteségbe, amely ily módon érte őket. A nagy fájdalmas űrt, melyet hiánya jelent majd számukra, töltsék be emléke melegével, és gyakran emlékezzenek rá, hogy a mindennapok gondjainak leküzdéséhez erőt nyerjenek abból a türelemből és alázatból, mellyel a megboldogult elviselte nehéz életét. Sorban kezet fogott velük, és őszinte, mély részvétét nyilvánította. A lidérces emlékeivel küzdő szomszéd idegenkedve fogott kezet és elégedetlenül morgott magában, de a többiek ellenkezés nélkül vállalták a Terebélyes Bertával való rokonságot, akit a föld alatti folyosón talán éppen a hamvasztókemence ajtaja felé tolnak. Néhány óra múlva talán nehéz, szürke füst alakjában jelenik meg az erdők karéja közé szorult völgyhát felett, a végtelen égi térségek előterében ... A szél apró szemű esőt csapott arcukba, a férfi Kalapos Sanyót kereste tekintetével, de nem látta. A fickónak nyoma veszett; kétségei támadtak, hogy látta-e őt, vagy a képzelete láttatta vele az üvegfal előtt. A sötét felhődarabok alacsonyan és megállíthatatlanul rohantak a város felé. Tudatosan és pontosan megfigyelte a völgy képét, és emlékezetébe véste, hogy ha szüksége lesz rá, bármikor előhívja onnan. A krematórium épületén laposan ült a füstfelhő, felső rétege az erdők csúcsáig ért. Az erdők felett óriási, szabálytalan alakú sárkányrepülőként húztak el a sötét felhőrongyok, és egyenesre borotválták a füstréteg tetejét. Az ég felé emelkedő füsttömeg felső rétegeit magukkal ragadták a hegycsúcsok felett rohanó szél s a felhők, és sodorták a város felé. — Berta elment. — Balabánné megnyugodva, részletesen felidézte a temetés mozzanatait, és a szertartás színvonaláról elégedetten nyilatkozott. — Szépen búcsúztatták, megnyugodhat a lelke szegénynek. A férfi a volán mellett eleve lemondott róla, hogy kövesse szóáradatát. A lélek szóra figyelt fel egy pillanatra. Látta az út felett a kelet felé rohanó felhősárkányokat, és meghökkenve vette észre, hogy az egyiken a Terebélyes Berta ül. A város felé igyekezett, hogy újra bevegye azt. S ahogy jobban körülnézett, a másik felhőn felfedezte Marcinkét, és a többi felhőn is lelkeket látott, egy rongyos abroszdarabon ott lovagolt Mecseki úr, mint valami török a meseszőnyegén; Berta nyomában, egy gömbölyű gomo- lyagon pedig a Kalapos Sanyó száguldott. Csodálatos és számára érthetetlen módon ott látta Zelenáknét is és az orgonistát, akit pedig soha nem ismert azelőtt. De az aztán teljesen elképesztette, hogy más felhődarabokon B.-t és a telefonos jóakaróit pillantotta meg, majd a cigány fűtőt és Tomás bácsit, s mellettük a halott német katonák lelkét; még sok ismeretlen lélek és árny nyargalt a szelek szárnyán, rohantak a város felé, hogy elárasszák sötét tömegükkel, megostromolják és bevegyék. A férfi szükségét érezte, hogy megelőzze a felhőket. Figyelmeztetni kell a gyanútlan várost, meg kell menteni, meg kell előzni a felhőket. Gázt adott, és sokáig nem engedte fel a pedált. A sebességmérő mutatója száztíz felé kúszott, majd remegve továbbhaladt, elhagyta a százhúszat és elérte a százharmincas számot. Szürke alagútban rohantak, zúgás és morajlás kíséretében két fal között, a sebességmérő mutatója már elhagyta a százharmincat, ős erőlködve továbbkúszott, egyre feljebb. Akkor megszólalt az asszony. — Lassíts, kérlek! Nem bírom ezt a rohanást, nyugalmat akarok. Ha öngyilkosságra készülsz, minket kímélj meg. Ne ölj meg másokat, ha magadat akarod elveszejteni! A férfi megnyugodott. Levette lábát a gázpedálról, érezte, hogy izmai egészen elzsibbadtak. A kocsit, mintha tömör anyagba fúrná magát, gyorsan megfékezte a levegő ellenállása. Az alagút kivilágosodott körülöttük, és az út menti tárgyak újra visszanyerték alakjukat.
