Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Mészáros László: A Górebi kráterek (elbeszélés)
— A néprajz egyik válfaját művelem, tulajdonképpen lélekrajznak nevezhetnénk... — Szakmailag elég képtelenül hangzik ... — Mert ti ostobán megelégedtek a külszín, a ruha, az ékszerek leírásával! De, bará- tocskám, micsoda történeteket, legendákat tudnak az egyszerű lények, a nemes lelkű és bölcs szolgák! Már akadémista koromban azért jártam Péthorba, hogy mondákat gyűjtsék a víztől nem félő, bátor halfogók között. Ne mosolyogj, nem jut mindenkinek szárnyas és vad; nemcsak a Nagy Tavak vidékén, a Mahonab környékén is megeszik a halak húsát, még a rettegett emberevőkét is... Tudod, mit mesélnek a Mahonab menti pará- nyok? Nem az égben ered a folyó, Endor, nem is a semmibe vész... Messzi, a haltás vadak földjén túl, magas hegyekből zúdul alá a víz... A Górebi-fennsíkon túl pedig vad — de talán értelmes — lényektől lakott földön kanyarogva egy nagy-nagy vízhez érkezik... — Mesebeszéd, Akab! — Több igazságot megőriznek az emberi ajkak, mint a málladozó bőrök! — Gőreb körül pusztán a kráterek érdekelnek bennünket, ez a fennsík az egyetlen fehér folt országunk rajzán ... — Fehér folt a górék lelke, sok-sok évi tudása is, Endor! Hidd el, a kráterek puszta felmérésével csak félmunkát végeztek. Góreb környékén a kráterek eredetéről is megtudhatnánk valamit... — Nem vihetlek magammal, Akab. Nem csupán rajtam múlik. — Csak rajtad múlik! — Nem tehetem ... — A szolgád lennék, Endor! — Ennyire megalázkodnál?! — Nem előtted, Endor, a tudás előtt... Akab makacssága és alázata megdöbbentő volt. Endor már-már megingott, de túlságosan nagynak vélte a kockázatot. Ha felfedeznék, hogy egy jábeshívőt pártfogol, semmi sem mentené meg a száműzetéstől, örökre búcsút mondhatna a tanácsosi rangnak s a díszkardnak. — Nem, Akab, a mi útjaink egyszer már elváltak, sohasem találkozhatnak többé... — Találkozunk még, Endor. Ha a testünk nem is, a lelkünk bizonyára... Akab már az ajtónál járt, amikor Endor rászólt és utánament. Kezet nyújtott a távozónak: — Figyelj ide, barátom... Van egy bizalmas hírem, talán használni tudod. Ismered Nathánt, a királyi sarjat? — Hírből ismerem csak azt a kalandort... — A Titkos Tanácsba érkezett jelentés szerint Náthán szeretett volna bekerülni a kutatócsoportba, de a Tudományos Tanács ellenezte a dolgot, hiszen Náthán mégiscsak fattyú... Náthán azonban kijelentette, hogy akkor a saját költségén indít útnak egy kutatócsoportot. Menj, keresd fel őt, itt tartózkodik még Rimmonban. Biztosan bátor lényeket és szolgákat keres a vállalkozáshoz ... Akab boldogan markolta meg Endor karját. Arcáról szinte sugárzott az öröm. — Akkor hát, az ég áldjon, Endor! Találkozunk a Górebi-fennsíkon!... Theróf nem sietett. Nem tartotta felszerszámozva a lovakat. Csak akkor adott parancsot a készülődésre, amikor az éles szemű szolga lekiáltott a toronyból, hogy a pusztaság felől már feltűnt a csapatot kísérő porfelhő. Czippár hírnöke figyelmeztette ugyan Therófot, hogy kötelessége lenne egynapi járóföldnyire a kutatók elé menni, s ott üdvözölni őket, de a magabiztos előkelő csak köpött egyet: „Ezen a vidéken én vagyok a legfelsőbb úr”, mondta határozottan. A szolga ezt egy pillanatig sem vonta kétségbe, s többször már nem is mert megszólalni. A két csapat a településtől alig néhány kőhajításnyira találkozott. A kényelemhez szokott előkelőket és nemeseket megviselte a pusztán való átkelés. Czippár szó nélkül tűrte a megpróbáltatásokat, igyekezett hozzáedződni a mostoha környezethez. Najáth dühöngeni szeretett volna, amiért Theróf nem jött ki elébük, sőt szolgákat sem küldött, ám be kellett látnia, hogy errefelé máshogyan értelmezik a rim- moni törvényeket.
