Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - Rácz Olivér: A cockney (elbeszélés)

— Rendben.

— Marble Arch?

— Láttam.

— Nem sok látnivaló van rajta — dünnyögte öreg Doolittle megvetően, de azért rendületlenül folytatta a vallatást:

— Oxford Street? Regent Street?

— Megvolt.

öreg Doolittle ezúttal hosszabb pillantást vetett rá. Szemlátomást kezdte kétségbe vonni a szavahihetőségét.

— Hát a Panoptikumban volt-e? — kérdezte bizalmatlanul s egyben reménykedve.

— Ott is voltam — válaszolta a férfi, noha ez sem volt igaz. De attól tartott, öreg Doolittle felajánlja, hogy elkalauzolja oda, s a férfit M. Tussaud híres viaszfigurái végképp nem érdekelték. Még egy valódi, hamisítatlan londoni cockney társaságában sem. No, sir.

— Hát akkor mindent látott — dünnyögte öreg Doolittle csalódottan, s lendületesen kiköpött, mintegy jelezve, hogy Londonban, a felsoroltakon kívül, minden egyébre kár szót vesztegetni. Már éppen szundikálni készült, amikor nyilván ismét eszébe jutott valami.

Unottan a férfi orra alá nyújtotta kétes tisztaságú, nyitott tenyerét:

— Na, adja ide azt a fél fontot... Hozom a kalácsot...

— Már odaadtam — mondta a férfi szelíden.

Öreg Doolittle visszahúzta a tenyerét.

— Ja, igaz — morogta csalódottan. Megtapogatta a füle mögé dugott tartalékcigarettát, ráveregetett a zsebében lapuló fél fontra.

Felállt, nyújtózkodott.

— Hát akkor ... megyek ... — mondta.

De nem a kalácsos büfé felé indult, éppen ellenkező irányba tájolta magát.

Aztán, két lépésnyire a pádtól, megfordult, s kalapja karimájához bökte bütykös mutatóujját.

— Harminc koszos esztendeje élek ebben a tetűfészekben — mondta lassan, érthetően, magyarul. — Harminc rohadt esztendeje... Üllői úti fák — mondta rekedt, pálinkaáztatott hangon, de egy hajdani érettségizett diák szabatos, tiszta kiejtésével. — Kosztolányi Dezső. Ismeri? ... Odahaza az Üllői úton laktam.