Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Rácz Olivér: A cockney (elbeszélés)
— Fél font — morogta megvetően. — Fél font... Zsebre vágta a pénzt, hosszan maga elé nyújtotta bakancsait, kényelmesen hátradőlt a pádon. A szemét is lehunyta. — Majd később hozok — mormogta immár békülékenyebb hangon, de a fejét nem fordította a férfi felé. — Később ... Hallgattak. Néhány lépésnyire tőlük egy rendőr bukkant fel a sétányon. Egy szálas, jól megtermett londoni Bobby. A gumibotját lóbálva, hanyagul, ráérősen közeledett. Amikor már csak két-három lépésnyire volt tőlük, a szeme sarkából unottan öreg Doolittle-ra pillantott. Öreg Doolittle sietve maga alá húzta bakancsait, s térdét csapkodva, élénken a férfihez fordult: — Tegnap láttam egy csudi filmet — közölte harsányan. — Gyakran szokok moziba járni. Unom a tévét. Csupa vadnyugati sóder meg linkség. Meg vacak krimik. Én a klasz- szifikusokat szeretem — mondta előkelő fölénnyel. — Maga szereti a vadnyugati sódert? — Módjával — válaszolta a férfi óvatosan, mert előző este éppen egy vadnyugati tévéfilmet nézett végig a szobájában. Sőt, a jó krimiket is kedvelte. — Módjával... A rendőr közömbösen elsétált a pad előtt. — Rohadt zsaruk — morogta öreg Doolittle megvetően, amikor a rendőr már hallótá- volságon kívül járt. — Mindenütt ott kell lenniük nekijek. Mindenütt. Oszt — Mit tekeregsz, Bili, he? Meg — már megint az én körzetemben lófrálsz, Bili? ... Mihaszna nap- lopók. Mindet a bányába küldeném ... Csak terhire vannak a dolgos embernek... A férfi megértően, titkon — befelé — mosolyogva, buzgón bólogatott. Öreg Doolittle, a hosszú szónoklatban kimerülve, újra maga elé nyújtotta a bakancsait. Hallgattak. öreg Doolittle a cigarettája végére ért. Sajnálkozva nézegette a körméig égett csikket, aztán a pad alá hajintotta, gondosan eltaposta. Tétován megtapogatta a füle mögé dugott tartalékcigarettát, aztán újra elnyúlt a pádon, szundikált. Néhány perc múlva ricsajozó gyerkőcök száguldtak el ugrándozva, kergetőzve a pad előtt: öreg Doolittle felriadt. Tűnődve, enyhe félálomból ébredezve a férfira bámult, gyanakodva szemügyre vette. — Külföldi — mormogta kelletlenül. — Külföldi. Hát akkor maga még nem ismeri Londont. A Cityt. Ismeri? Nem ismeri. Járt már a Towerban? — Jártam. — A Piccadillyn? — Ott is. Káprázatos — mondta a férfi, hogy öreg Doolittle kedvében járjon. — Buckingham Palace? Őrségváltás? — Láttam. — Whitehall? Lovas gárda? — Igenis. — Soho? — Pompás. Remek. Elbűvölő. Ez nem volt egészen igaz: csupán egy hivatalos vacsorát evett ot. végig, valami patinás, hangulatos művészvendéglőben. De a vacsora meglehetősen unalmas volt. — Westminster Abbey? — Megcsodáltam. Kívül-belül. Ez viszont igaz volt. Kegyelettel, hosszan elidőzött Shakespeare, Thackeray emléktáblája előtt; Dickens emléktáblája elé egy szál rózsát helyezett. (A rózsát a gőgös William Pitt emléktáblája elől emelte el: sohasem szenvedhette ezt az ádázul ügybuzgó államférfit.) — Trafalgar Square? Hyde Park Corner? ! — Yes. Aznap éppen a mindkét nembeli homoszexuálisok tüntettek ott, a homoszexuálisok törvényes házasságkötésének a lehetőségéért szálltak síkra. Ellene szavaztam. A végén még majd szülési meg anyasági szabadságot is követelnek maguknak. Öreg Doolittle bizonytalanul rápislogott, aztán elutasítóan krákogott egyet, és folytatta a faggatást: — Haymarket? — Oké. — Tower Bridge? London Bridge?
