Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Rácz Olivér: A cockney (elbeszélés)
— Mi van? — Október közepe. Ma pontosan tizenötödike van. — Igen? — mondta öreg Doolittle, minden különösebb érdeklődés nélkül. — Nem is gondoltam volna. Nem érdekel a naptár. Elseje vagy tizenötödike, csütörtök vagy szombat; nem mindegy? Kit érdekel? A férfit érdekelte, mert már csak negyvennyolc órája volt hátra londoni napjaiból, s pontosan az említett szombati napon kellett búcsút mondania Nagy-Britanniának. De ezt nem közölte öreg Doolittle-lal: őt valószínűleg ez sem érdekelte volna túlzottan. Ezért csak ennyit mondott: — Akár eleje, akár közepe: októberhez képest valóban kellemes meleg van... Öreg Doolittle rápillantott a szeme sarkából. Mélyet szippantott, aztán egykedvűen megkérdezte: — Maga nem londoni, igaz? — Nem — vallotta be a férfi, s maga sem tudta, miért, ezúttal kissé restelkedett. Mert noha mindig habozás nélkül vállalta hazáját és nemzetiségét — mégis: egy hamisítatlan cockney szemében ugyan mit érhet egy külföldi? .. . — Mindjárt gondoltam — mondta öreg Doolittle büszkén, ám megbocsátóan. — Felismertem a kiejtéséről. Nem is angol, igaz? Még csak nem is brit, ügyi? ... A skótokat is felismerem a kiejtésükről. Meg a nyamvadt íreket is ... De maga nem ír, nem is skót. .. — Nem — vallotta be a férfi töredelmesen. — Külföldi vagyok. — Milyen külföldi? A férfi megmondta. A nemzetiségét is. Öreg Doolittle gyér szempillái alig észrevehetően megrebbentek. Ujjai között megállt a szája felé kanyarodó cigaretta. Elvigyorodott. — Szóval odavalósi — bólintott aztán még mindig vigyorogva, s cigarettát tartó ujjai folytatták útjukat. — Ismeri? Tudja, hol fekszik? Az országom? Öreg Doolittle közömbösen legyintett: — Hogyne tudnám. Nem vagyok én analfabéta! Egy pillanatig úgy tetszett, mintha még óhajtana valamit mondani, ám nem mondott semmit. Szemlátomást eltűnődött valamin, a férfi illetőségét azonban nem firtatta tovább. Visszakanyarodott a Serpentine kacsáihoz: — Én kalácsot szokok dobálni nekik — mondta, széles, nagyvonalú karmozdulattal a tó vizére mutatva. — Fehér kalácsot. De ma nem hoztam magammal. Nem is tudom, miért. Mindig szokok hozni. Fehér kalácsot. . . A férfi udvariasan hallgatta. — Amott, a büfében — jegyezte meg öreg Doolittle nyomatékosan —, kapni kalácsot. A talponállóban is árulnak. A férfi udvariasan a jelzett irányba fordította a fejét: — Igen? — Csakis. Árulnak. Hozzak? — Mit? Üreg Doolittle undorodva rápillantott: — Kalácsot. A kacsáknak. Hozzak? — Ha úgy gondolja ... — Jó — mondta öreg Doolittle, és várakozásteljesen a férfi arcába bámult. A férfi zavartan viszonozta pillantását. » — Na! — fakadt ki öreg Doolittle. — Mi lesz? — Tessék? — Hát hozzak vagy ne hozzak? Kalácsot. — Hozzon — mondta a férfi, mert kezdte végre megérteni, miről is van szó. — Hozzon. — Hát akkor mire vár? Lökje már ide! — Mit? — Hát a fél fontot! Mondtam, hogy ma nem hoztam magammal kalácsot. Pénzt sem. Adja ide azt a koszos egy fontot. A férfi a zsebébe nyúlt, öreg Doolittle kezébe nyomott egy fél fontot. Öreg Doolittle megnézte a pénzt, legyintett.
