Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - Rácz Olivér: A cockney (elbeszélés)

kozott érdeklődéssel vette szemügyre szomszédját. Cockney. Egy tősgyökeres londoni cockney. Lehetne akár az öreg Doolittle is.

— Eccer az állatkertben is láttam, amikor egy rohadt tag vigyorogva égő cigarettavéget nyújtott az orangután leié. Yes, sir. Égő cigarettát. Maga megtenné? Na mondja, sir, maga megtenné? — kérdezte öreg Doolittle, de az arcát ezúttal sem fordította a férfi felé.

— Soha — mondta a férfi. — Soha.

— Hát ez megtette. Az orangután pedig frankón leköpte. így, ahogy mondom. De frankón. Akár egy ember — mondta öreg Doolittle bólogatva, s olyasmit hallatott, ami akár kurta, megelégedett nevetésnek is beillett volna.

— Az orangutánok gyakran csinálnak Ilyesmit. Meg a gorillák is — mondta a férfi.

— Olykor kavicsot, homokot meg egyebeket is hajingáinak a szájtátókhoz, ha bosszantják őket.

— Aha.

— Szerintem ez a legkevesebb, amivel megbosszulhatják magukat. De a kacsáknak természetesen nem áll módjukban ilyesmi.

— Aha.

Hallgattak.

Aztán újra öreg Doolittle tért vissza a kacsák meg az orangutánok sérelmeihez:

— Az égő cigarettavég még tüzet is okozhat. Nem igaz? Okozhat vagy nem okozhat? Itt, a tóban nem, de az állatkertben frankón okozhat. Maga mit gondol?

— Hát, okozhat... Okozhat, bizony!

Öreg Doolittle ekkor pillantott először a férfira. Nem volt ez barátságos pillantás: vizenyős, véreres, fakókék szemében türelmetlen bosszúság, leplezetlen undor tükröződött.

A férfi nem tudta, miért e pillantás: gondolatban gyorsan lelkiismeret-vizsgálatot tartott, de nem — sohasem viselkedett méltatlanul sem a Serpentine kacsáival, sem az állatkerti orangutánokkal szemben. Odahaza sem. Soha.

— Na jó — mondta öreg Doolittle, és kelletlenül elfordította a fejét.

Hallgattak.

Öreg Doolittle maga alá húzta a bakancsait, türelmetlenül, ütemesen csoszogott a pad alatt.

— Maga nem dohányzik? — kérdezte aztán hevesen és nagyon ingerülten.

— Tessék?

— Cigaretta — magyarázta öreg Doolittle, de ezúttal sem méltatta arra a férfit, hogy feléje fordítsa a fejét. — Cigaretta. Szivar. Pipadohány. Bagó. Sohasem szók füstölni?

— Vagy úgy! De igen. Cigarettázom.

— Na, hát akkor dobjon már meg egy staubbal! Mire vár? Egy fél órája ücsörgők mán itt, oszt még eccer sem gyújtott rá. Mit szív?

A férfi a zsebébe nyúlt, zavartan feléje nyújtotta a cigarettás dobozt.

Öreg Doolittle odapillantott.

— Nem bánom — mondta aztán leereszkedően. — Jó lesz.

Két ujjal, előkelően kihalászott a dobozból egy cigarettát, majd egy villámgyors mozdulattal még egyet: a másodikat a füle mögé dugta.

— Oppardón. Véletlenül kettőt vettem ki.

— Nem tesz semmit — mondta a férfi, immár mulatva.

— Tüze is van? — kérdezte öreg Doolittle, sürgetően a férfi felé hajolva, ajkai között a cigarettával.

Aztán, kibocsátva tüdejéből az első, mély szippantás gomolygó füstjét, kegyesen megjegyezte:

— Ma szép időnk van.

— Igen — mondta a férfi.

— Szép, meleg idő — ragaszkodott öreg Doolittle a maga igazához. Hanyag kézmozdulattal feje búbjára tolta a minden létező évszak összes lehetséges viszontagságainak nyomait magán viselő, ütött-kopott, hajdan talán sötétszürke színű kalapját, s végigsimított a kalap megviselt karimája alól előkandikáló, gondozatlan, gyér, őszes fürtjein.

— Igazán frankón meleg idő. Ahhoz képest, hogy október eleje van.

— Közepe — mondta a férfi.