Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - Koncsol László: Kedves Lajosl

ilyen bevetett termőfölddé válunk. Első köteted csupa olyan versekből épült meg, amelyekben nyugtalanul ődöngsz (A hó csak hull, Lepkék sorsa, Csöndes az éj, Őszi strófák, Esik), vagy elemi kapcsolataidat rögzítetted faluddal (Búcsú Zsélytől, Nyár, Mindig újat), szülői házad népével (Anyám, Apám, Télidőben, Temetőben, Fájdalom), ismeretlenekkel (A jókedvromboló, Hajnalban), a női nemmel általában (Tavaszi vallomás, Kegyelmezzetek), egy-egy leánnyal (Ne halaszd, Kidőlt egy fa, Nyár, Zivatarban, Csillagok, Zivatar, Erzsi fürdik, Dal, Alkonyaikor és a többi — hadd ne soroljam föl mindet), majd az Egyetlennel, az igazival, a véglegessel (Terka, Hozzád érek, Ha elhiszed, Kettős búcsú, A váltadra kék sirályok ülnek, A hűvös kék eget, Örök szivárvány, Kórházi verssorok). Kapcsolataidban bemérted magad, s közben a líra elemi mozdulatait is megtanultad: mire köteted megjelent, már nem tipegtél, hanem futottál, a hazai mezőnyben versenyképesen: köteted, mely kilenc évvel követte episztoládat, már azt is bizonyította, amit költői leveled még csak feladatként hirdetett:

„Hát most új feladat csendül a sziklaidőben;

új, szép, szent feladat: — befejezni e

művet.

Befejezni; — de már öntudatunk

reflektor- fényébe merülve, s férfikorunk

vasbetonába ágyazva barátságunk tartóoszlopait.”

Episztoládban végig következetesen a barátságról beszélsz, de szavaidból nemcsak múltunk közös emberi elemeit, hanem költői pályádat is értelmezgetem. Ellentmondást mégsem érzek a dologban, hiszen te a barátságot, a költészetet és a szerelmet, mint vázoltam volt, egyazon ösztön három összetevőjének tekintetted, közös fejlődési törvényekkel és vonásokkal, s barátkozá- sunk legfőbb összekötő eleme, cementje, kovásza az eszmék is, amelyeket Komáromban ízlelgetve, tanulgatva és emésztgetve, de jókora adagokban magunkévá tettünk, magunkba építettünk, a szellem működtetésének olyan alapelveit, mint a tudás, a szabad tájékozódás, a szabad gondolkodás, a kérdezés, a kételkedés joga, sőt köteles- sége, az emberi egyetemesség kultusza és a gyökereinkhez való feltétlen ragaszkodás, a dialektika, a mozgás, a fejlődés pártolása a múltban és a mindenkori jelenben,

a Szép, a Jó és az Igaz hármas szövetségének elve, a fogalmak és intézmények tisztasága — lényegében mindaz, amire az ún. görög szellem, a reneszánsz, a felvilágosodás és a kritikai elmeélű, elemző, dog- mátlan és dinamikus Marx nevel. Már első köteted végén feltűntek későbbi lírád szemléleti elemei: az elveszettség motívuma, a sziklává kövesü’.ő és mélybe sodró szennyé, az éhes farkasokként beléd maró gondoké, miközben örültél a „jótékony” tavaszi tüzeknek, amelyek az aszú gyümölcsfa-gallyakat emésztgették a kertben, a friss rügyeknek pedig sok-sok „égi harmatot” kívántál volt, helyesen. Megkezdődött hát dinamikus eszméid és elveid harca a lassan mozduló, ellenálló, Janus-arcú valósággal, a butasággal, az aljassággal, a gyávasággal, a konjunktúra- és frázislovagokkal, az eszmét aprópénzre váltókkal, a dilettantizmussal, a vakhittel, az arroganciával, a cinizmussal, a nepotizmussal, a bizantinizmus- sal, a dogmatizmussal, s küzdelmedet két éned, az angyal és a démon keserű, nyílt vitája is bonyolította. E két [belső és külső) háborúság költői lecsapódása izgalmas, többszólamú, érett lírád az újabb Zs. Nagykötetekben.

Hogyan is fejezted be 1955-ös költői üzenetedet?

„Még nagy, szürke ködökbe borítva

a távol,

s a jövő csak körvonalakba' mutatja

magát.

Légyen hát ez a művünk majd a kilátó,

s lássuk meg — mi először — a nap

sugarát."

E négy sorban ditirambusod halkan, váratlanul felcsilingel. Hát igen, 1955 elején még ilyen volt a versépltés bevett logikája, ünnepi kódával, ködbe burkolt, de a szürkeségből már kirajzolódó jövővel s a napsugarak biztos ígéretével. Mindezt aztán versedben a forma rendkívüli hangszerelése is kiemelte. Itt rímtelen előzmények után a két keresztrím tölti be ezt a sajátos megkülönböztető feladatot. Persze, nemcsak a kánon volt ilyen; magunk is úgy éreztük, hiszen ifjak és bizakodók voltunk, s minden fiatal lélek hisz a maga majdani hajnalhasadásában és delelőn tündöklő napjában. Versvégi leoninusféiéid (hexametereid ugyanis következetesen csonkák, és daktilikus soraid anapesztu:iakkal szövődnek össze, mintha az üíemszám csökkentésével és a két versláb váltogatásával magad is mérsékelni kívántad volna az előb