Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Koncsol László: Kedves Lajosl
biek túlontúl ódái, elszánt lendületét) ezt a napot, ezt a reményt próbálják még ígéretesen fényben ragyogtatni, bár versedben legalább annyi a nosztalgikus, elégikus érzelem, amilyen arányban a szelídebb ana- pesztusok lejtik benne táncukat. De térjünk a tárgyra: hogy az a bizonyos nap, amelyet a kódéban ígérsz, fölkelt-e már? — Szavaid szerint csak egy ilyen égitestnek kellett volna kibontakoznia a ködös hajnal gomolygó zűrzavarából s fennen ragyognia — s lám, ebben csíphetjük nyakon ifjúkorunk egyik nagy tévedését, mert nem egy, hanem mindig számos napunk van kelőben és lehanyatlóban. Van napja magánemberi mivoltodnak; ez mindenféle vihar-, sugár- és egyéb természetű válságövezeteken át mégis csak delelőjére hágott, s most majdnem zavartalan kora délutáni fényben ég. Uzsonnaidőnket éljük, a munka dandárja után lehiggadó lélekkel merengve az egyre nyúlánkabb, éteribb fű- és virágárnyakon, csöndes pipaszó mellett, életünk gyümölcsérlelő kertjében. Repedezett, vízililiomként talajvízben merengő és négy falával négyfele feslő zabosi házadat elvitte a vén Iszter harmadik hídja, mint szegény Bábiét is, aki (mint írtad) nem szeretett játszani, „csak rögtön kardot rántani”, s akinek költői víziódban ott, a tiedével rokon zabosi vityillóban csörgött „VALÓBAN” a vére, amíg te önfeledten játszadoztál, ha partnered nem volt, magadban is (de bűn-e az?), s van helyette végre-valahára, ötvenéves korodra tágas, egészséges lakásod az ország egyik déli csücskében, ahonnan (nyolcadik emeleti ablakaidból) bölcsődékre, óvodákra, játszóterekre, fiad és unokád ablakaira, mesterséges tóra, Duna-parti füzesekre és két szomszéd ország (Kelet és Nyugat) szín- és fényváltó mezőségeire látsz. Közben az Eszme és a Köz napja is emelkedik. Érett költészeted e fékek, meddők és nehezékek, az oda nem való elemek kritikája; némi túlzással azt is mondhatjuk, lírai kis- enciklopédiája. Velük való gondjaid, bajaid és ütközéseid (végül is az Eszmén esett gyakorlati sérelmek) kritikája ez a líra, magánemberi vetületben, költőileg (esztétikailag) transzformálva és transzfi- gurálva. Minden reprezentatív (köznapibb szóval „nagy”) versed az eszme és valóságod feszültségét fogalmazza újra, másmás oldaláról, az Eszmének elkötelezetten. A világon aligha tudtál kimutatható mértékben változtatni, de megkapta, ami egy költőtől kijár neki: megítélted, az Eszme mértékével, s ez nem kevés. Odahagytad hát fal-szirmait vízililiomként bontogató zabosi házadat, vadóc fekete kandúrjaidat, akikkel én mellesleg egész jól kijöttem, oda pompás fekete farkaskutyádat, akinek neve általad következetesen Sátán, emléke pedig verseid által örök, oda szőlőlugasodat, pár gyümölcsfádat, kerti és vadvirágaidat, kertes kocsmáidat és hírhedt vagányaidat, a földszintet, a föld- és nyirokszagú valóságot a majdnem földbe nyomott munkás- vagy paraszt- házikóban, valamint betegségedet, amely már diákkorodban is jelezgette ugyan alattomos támadó szándékait, de házad doha és nyirka, valamint öngyengítő hazárdod nélkül sosem bírt volna leteperni. „Isapur” leltél, mint prófétailag jelezted volt valamikor a hetvenes évek elején, „csontváz- istenji korhadt kereszten”, mókus lerágta dió-orral, hollók likasztotta orca-cipóval, de fent, megint tiszta levegőn, a város és a pálya nyolc, illetve nem tudom, hány emeletnyi csúcsán, egy fiók-Rozsutecon, messzire, országokra, kultúrákra, múltra, jövőre és első unokád ablakára látva el- gycnyörködhetsz három napodban, amely egy kicsit minden barátodé é3 veled egy- ívású pályatársadé is: uzsonnaidőt jelző magánemberi, früstökidő közeledtét jelző közösségi és pompásan a fejed fölött iri- záló költő-napodban, amely szép, talányos mítoszi városod, a hetvenhét tornyú Rózáb rózsaszín háztetőit is forró fényébe öleli s megreszketteti. Mert hogy ő, ez a mozdíthatatlan napod ragyogja be az elérhetetlen Rózáb tornyait, nem vitás. Miután költői leveled harmincnégy év múltán megméretett és könnyűnek nem találtatott, sok boldog születésnapot, zavartalan jó egészséget, emelkedő Eszme-napot, egyre tisztább fénnyel a delelőn ragyogó költői és hosszú ívű pályán, igen-nagyon lassan aláhajló élet-napot kíván barátod Koncsol László A szövegben szereplő helységnevek szlovák megfelelői: 1 Zelovce; 2 Drahftov; 3 Komárno; 4 Sklabiná
