Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - Koncsol László: Kedves Lajosl

faképnél hagyjam a szabad művészetek isztropoliszi templomát és múzsáit, ahol tudni vágyott titkok helyett (később mel­lett) annyi tudni nem érdemes ezzel-azzal tömték hökkent, tiltakozó koponyánkat. Emlékszel a komáromi Central első, zaccos feketéjére? Amiképpen az undok félszáraz kávéaljat is bekanalaztuk, mondván, hogy ez az adó — a szükséges rossz — a re­mélt nagy távlatú, illatos és zamatos fen- sőbb szellemi élvezetekért, olyanformán vállaltam az egyetemi évek szellemi zaccát a mégiscsak megszerezhető titkok mellé, s ebben igazán nem álltam egyedül. (Ti is kibírtátok volna azt a pár kiló fekete ho­mokot!) De egyebek is voltak. Ha már, gondoltam, rátapadhattam, mindenek elle­nére, az úgy-ahogy mégis csörgő kútfőre, nem szakadhatok le önszántamból, szomja­san, a szellem eme mégiscsak szomjakat csillapító emlejéről; ki tudja, találok-e még egy működő forrást...? (Sajnos, te sem találtál!) — Mindez persze mit sem csök­kent szavaid akkori, tehát örök igazságán, s ki vár egy fiatal költőtől maradéktalan bölcsességet? Aztán meg nem is tartott elkóborlásod örökké: némi tanítóskodás után bevonultál, s jó két év elteltével ismét itt éltél közöttünk a fővárosban: mi még •diákok, te a rádió, az Üj Szó, végül a Hét belső embere, riporter és szerkesztő — csavargó, aki mindig visszatér, s nemcsak a városba, amelyhez munkája köti, hanem a falujába is, amelytől annak idején ilyen fura, de jellemző, érkezve-távozó módon búcsúzkodott: „Barátok, kertek, illatok, / egy búcsúszóra visszajöttem ...” Lobogó köpenyben mentél vissza, jelentvén falud­nak, hogy fölötted „növekszik már a szél”, s képzeteim közt ez a szél és az a köpeny, romantikusan, garabonciásan, tömörülő és széthulló, foszlányos redőivel immár örök­re körülötted csattog és kavarog, de a két fogalom, a búcsúszóé és a vicszajövetelé nálad reverzibilis, megfordítható: visszatér­tél, hogy elbúcsúzz, s elbúcsúztál, hogy visszatérj, ma is — és remélem, még so­káig szüléidhez, akik már nemcsak nagy-, hanem dédszülőkként is várnak benneteket. „Elmúltak az egyiittlét órái Barátom ... ... de múltunk falain ki-be járhat a szélvész, nem bírja ledönteni azt ciklon-idő se'. Oh, e falak téglái az ifjúság érc-agyagából gyúródtak; mész s malter benne barátságunk, melyet már az Öröklét szent humusából bányásztunk — közösen.” Ez hajdani episztolád folytatása, s min­den, amit e sorokban írsz, időközben pró­fétainak bizonyult. Feledhetjük-e a megél- teket, a komáromi iskolát, amelynek meg- vallottan is mindig hálás és fennen dicsőí­tő tanítványai maradtunk? Feledhetjük-e osztály- és iskolatársainkat, lazább és szo­rosabb baráti-pajtási kapcsolataink nagy sokaságát, amelyre mint erős, széles alap­zatra épült a mi külön szűkebb, kettes-hár- mas-négyes-ötös szövetségünk, mely — ha úgy adódik — még sajgó csorbáival és fájó hiányával is örök része marad már életünknek? Sétáinkat az iskola udvarán, a szünetekben, kóborlásainkat a szigeten a délutánok és naplementék óráiban, bol­dog könyvtári perceinket, alkalmi zenehall­gatásainkat, egy-egy szünidei vendégeske­désünket nálatok vagy minálunk, együtt finomított eszméinket, amelyek tisztaságát úgyszintén megőriztük minden válságon át, egymással megosztott örömeinket és fájdal­mainkat, játékos fogadkozásainkat, hogy egymás irodalmi és síron túli dolgainak hű sáfárai leszünk...? (A síron túli dol­gokról csak annyit, hogy nem akarom, hogy véreimet és barátaimat nekem kell­jen elsiratnom.) „Äm ez a mű még nincs befejezve korántsem. Raktunk falakat, s nem tudtuk mit csinálunk” — írtad, s igazad volt. Szellemi csecsemő­félék voltunk mi ott Komáromban; a csecs­szopó vagy a karonülő sem tudja megfo­galmazni, hogy ő most éppen ül, hasra for­dul, föláll vagy lépeget, de teszi, és édesen, üdvözülten mosolyog hozzá, mert érzi, hogy ez neki jó és hasznos. Újabbnál újabb nézőpontokból és szintekről csodálkozhat rá a világra, megkaparinthat messze heverő tárgyakat, odakúszhat-tipeghet övéihez, s nem kell várnia, hogy ők érjenek rá, ha baja van — szűnőben zártsága, magánya, lazul akaratán a béklyó, s mozgásában, sza­badabb tevékenységében, szaporodó kap­csolataiban mind teljesebben élheti és va­lósíthatja meg önmagát. Ilyen az írás, a ba­rátság és a szerelem is, egymást kiegészí­tőn és fölcserélhetetlenül: magányunk fo­lyamatos fölszámolása, görcseink és fe­szültségeink oldása, testi-lelki és szellemi magvaink átömlesztése, ösztöneink által irányított magvetés, mialatt magunk is

Next

/
Thumbnails
Contents