Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Koncsol László: Kedves Lajosl
szellem földgömbjén, olvasmányainkban és írásainkban is a csúcsokat méregettük, persze az akkor és itt elérhető csúcsokat, mint íróinasok. Szenvedélyes, figyelmes és biztos, mély ítéletű olvasó voltál már Komáromban, egy kiváló essszéírót hagytál magadba halni, s nagy ívben kerülgettük az akkor nálunk épp első virágjukba borult frázisokat, te még a bűnre vezérlő alkalmat, a frázisok tenyésztalaját, frázistermő témáinkat is gondosan kerülted, pedig tanúsíthatom, hogy — kovács fia! — forradalmár lélek voltál, csak egy másik eszmekörből magadévá tetted a parancsolatot, hogy „Isten nevét hiába fel ne vedd”, mert elnyűvődik, s az eszmék lomtárába kerül, márpedig te éppen ehhez nem szerettél volna segédkezet nyújtani. így alakult aztán, hogy első kötetedbe, amely csak tíz évvel az érettségi és hattal antológiátok (a Nyolcaké} után, 1964-ben jutott papírhoz, vászonhoz és nyomdafestékhez, jószerével csak szerelmes versek, családversek és zsánerdarabok, a vágy, az öröm, a fájdalom, a szeretet és a megtalált boldogság vallomásai kaptak belépőt, mindig érzelmi mámorban, romantikusan telt hang- szerelésben. Miért ilyen későn, miért csak hatvannégyben, közel harmincéves korodban a korai kezdetek, kamaszkori belépőd s az ígéretes fölfutás után? Miért csak huszonhárom évesen, 1958-ban jutottál kiadóhoz, s miért csak egy antológia lapjain? Hosszú, világháborús telünket hosszú, fagyos-szeles és csapadékos tavasz követte, mely inkább csak naptár szerinti kikelet volt, s ilyen időkben lassan kap lábra a vegetáció. Ezt rövid kánikula követte, gyökereket szikkasztó, túlfűtött nyár, majd jégverések, felhőszakadások. Szakavatottabb irodalmi kertészünk is alig egy-kettő ha akadt eleinte, s őket is megzavarták a növénytermesztés teljesen új, még kipróbálásán, de annál szigorúbban posztulált és ellenőrzött szabályai, no meg a sokat látott vén kertészeket is próbára tevő klima- tikai rendkívüliségek. Nemes, sokat ígérő növényfajták rossz talajú, gyomtermő parcellákba kerültek, s általuk is elnyomvák, elsorvasztvák. Aztán a nálunk szokásos hisztéria, a mindenkori „öregek” szomorú, fura, beteg szenvedélye: mit akarnak ezek a fiatalok, mit hőzöngenek, lázonganak és bujtogatnak, miért nem érik be azzal, ami van. Ez sem kedvez a zsenge növényvilágnak, rontja a klímát, s ennyi rossz és túladagolt vegyszertől, amelyet gyomirtóként forgalmaznak, de valójában nem a dudvát, hanem az érzékeny, sőt túlérzékeny nemes fajokat gyöngíti, a fa nehezen hoz, ha hoz, bő és egészséges gyümölcsöt. Na és lustaságod, amelyre magad is annyit panaszkodtál versben, szóban és leveleidben, neu- raszténiád, az is hozzátett valamit a késlekedésekhez meg ahhoz, hogy nem úgy teljesedett ki lírád, ahogyan tehetséged — ha nem az erős külső-belső gátak — táplálta és belülről építette volna. „Huszonhét évig volt időm ... / Es mégis, mily kevés az ének! / Ezt most látom csak, amikor / talán gyertyaként csonkig égek” — írtad Lenne még szavam c. miniciklusodban, első köteted végén riadtan magad is, de csonkig hála istennek nem égtél, csak megperzselődtél, mint többé-kevésbé mindnyájan a csapatból, és lett még szavad a világról, lett bizony. Költői leveled daktilusait és anapesztu- sait ilyenképpen fűzted további gondolatmeneted fonalára: „Engem az Elet végtelen útjai hívtak, Téged hivatásodnak szent karja marasztott. En a szabadság tiszta vizére futottam, inni színét az azúr nógrádi hegyeknek, s hangját az örök-szent, tiszta magyar szónak. Te keményen összeszorítottad az öklöd, s ezt mondtad: »maradok, ha törik, ha szak ad « A mából visszapillantva magad is látod, mennyi hamvas-szép illúziót táncoltattak hetykén ezek a tengeri vízfodrokként föllebukó és iramló ütemek; a tanító és a férfi szemével más lett a falu, mint amilyennek a gyermek, a hazalátogató diák és a kamasz látta, bomlott is már javában a patriarchális rend, s szoros komáromi baráti közösségünk széthullása után ezt a folyamatot is élni, nap mint nap, kételyekkel, rossz szájízzel, hogy helyesen döntöt- tél-e, amikor tanulmányaidról lemondtál, nem volt könnyű, belátom. A nagybetűs Élet útjai valóban végtelenek, de az emberélet ösvényeit szoros korlátok és erős sorompók szabályozzák; a szabadság vize csak messziről szemlélgetve tiszta, közelről örvényes-áramos, moszatos, hínáros, sós és nem is egészen tiszta, a nógrádi hegyek gyakran ködösek, szürkék, fakók, ősziesek vagy letaroltak, mint az ember, aki ölelésükben él, s a valóban örök-szent anyanyelvi szó helyi tisztaságáról is volna egy-két bíráló szavunk, neked is. A hivatás szent, marasztaló karja ...? Az is, bár nemcsak az tartott vissza, hogy veletek együtt
