Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FÓRUM - Zsilka Tibor: A műfordítás stilisztikai vonatkozásai

A műfordítás újabb elméletei három sajátos tárgykörbe osztják a műfordítást érintő kérdéseket:

1. A nyelvészeti aspektus, azaz a nyelvi elemek összehasonlításának a kérdésköre — ezekkel a kérdésekkel a kontrasztív nyelvészet foglalkozik,

2. A kultúrközi tényezők, azaz az átadó és az átvevő irodalmi közeg között fennálló feszültség.

3. A szövegelemzés aspektusa, amely alatt az eredeti szöveg helyes értelmezése, jelentésének feltárása az elsődleges követelmény, az elsődleges szempont.

A három aspektus közül egyik sem számol a műfordítás stilisztikai vonatkozásaival, holott épp a stílus fogalmának figyelembevétele hozhat újabb eredményeket a műfor- dítás-elmélet fejlődésében. A nyelvek közötti transzfer, illetőleg interferencia vizsgálata ugyanis elégséges az eredeti szöveg és a fordítás közötti azonosságok, illetőleg különbségek felfedésére. A fordítás folyamatának a leírása feltételezi a következő két tényező figyelembevételét is:

1. A fordítás helyettesítés (szubsztitúció), amelynek eredménye egy új szöveg születése az átvevő nyelvben, s ez a szöveg új rendszert alkot, sajátos kifejezőeszközökkel gazdagodik az eredetivel szemben, ugyanakkor el is veszít bizonyos stílussajátosságokat.

2. A fordítás a transzformáció szintjén az egyik nyelvről való átváltást jelenti egy másik nyelvre, tehát a műfordító elsősorban szöveget ültet át, ehhez alkalmazza aztán a nyelvi elemek átmentését, átkódolását egy másik nyelvre.

Kulcsfontosságú a stilisztikai ekvivalencia, azaz egyenértékűség fogalma. Csak stilisztikai szinten juthat át a mű homogén alkulatként, rendszerként az egyik nyelvről a másikba. Az egyenértékűség egyformán érinti a mikro- és a makrostilisztikai szintet. Ettől függetlenül a fordítás az eredetivel szemben mindig tartalmaz valamiféle változásokat. Ezek a változások már a fordítás előtt észlelhetők, amikor is a fordító megérteni, értelmezni igyekszik a szöveget. Az értelmezés során kialakulnak a fordító művel kapcsolatos szubjektív szempontjai, s gondolatvilága, érzései, tapasztalatai stb. közrejátszanak abban, hogy bizonyos stiláris eltolódásokra, elmozdulásokra kerül sor. A fordításban a nyelvi és a tematikai tényeket is stiláris jelenségként kell felfognunk. Vizsgáljuk meg közelebbről, mi váltja ki a változásokat és az eltolódásokat a lélektani tényezőkön kívül.

Az eredeti mű születése és a fordítás között létrejött időtávlat nagymértékben kihathat a műfordítás milyenségére. Minél nagyobb az időtávlat, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a műfordító aktualizálja a szöveget, azaz valamelyest megfosztja a korhoz kötődő sajátos vonzataitól és színezetétől is. Az aktualizálási folyamat érvényesítését modernizáló eljárásnak nevezzük. A modernizáló eljárás az alsó szinteket is érinti, vagyis a nyelvi elemeket. Hubik István ültette át magyarra Martin Kukučín Ház a hegyoldalban c. regényét. A regény először 1903—1904 között jelent meg folyóiratban, s azóta a szöveg nem egy kifejezése elévült, archaikussá vált. Néhány példát idézünk ezzel kapcsolatban: neslúcham ženy — nem hallgatok a feleségemre; potom už nepochopujem — akkor igazán nem értem; A potom už nepochopujem, prečo by ti malo byť toľme ťažko! — Különben sem értem, miért esne annyira nehezedre! stb.

Amint látjuk, a műfordító az archaikus szavakat, kifejezéseket (neslúcham, nepochopujem, tol’me) maiakkal pótolja. Ez annál is inkább helyénvaló eljárás, mert e szavak, szóalakok a jelenkori szlovák nyelvben sem fordulnak elő.

Persze, van példa arra is, amikor a műfordító egy régi kor hangulatát historizáló eljárással igyekszik felidézni, közelebb hozni az olvasóhoz. Frangois Villon Ballade du pape et de l’empereur c. versét Szabó Lőrinc historizáló eljárással fordította magyarra: Ballata az paapaarul meg czaazaarrul. A műfordító nemcsak régies szavakat, szóalakokat használt, hanem a helyesírást is archaizálta, régies változatát alkalmazta.

A tér- és a környezetfelidézés lehetőségei ismét két szinten jelentkeznek. A saját kultúrát képviselő póluson azt értjük, amikor az idegen kultúra határai elmosódnak, s a fordítást nem érezzük fordításnak, mert az eredeti szöveget beillesztették az átvevő nyelv kultúrközegébe, rendszerébe. Ennek fordítottja az, amikor nincsenek tekintettel a fordítás olvasóinak felkészültségére, s az idegen reáliák átültetését, átkódolását mellőzik.

Az előbb említett Kukučín-regény dalmáciai környezetben játszódik, s a környezet felidézését számos kifejezés szolgálja. Igen nagy szerepet tulajdonít nekik az író, pl.