Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - KRITIKA - Liszka József: A népi kultúra időszerűsége
A népi kultúra központi szerepe a nemzeti műveltség kialakulásában, fejlődésében természetesen nem csupán a magyar fejlődésre jellemző. Sajátja volt ez tulajdonképpen az összes közép-európai nemzetnek (gondoljunk csak Štúrék népi kultúra iránti lángoló lelkesedésére!). A következő fejezetben (Ember és táj) a magyar nép természetalakító munkáját ismerteti a szerző, jelezve, hogy a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében már bizonyos fokig művelt tájra talált. Az is igaz viszont, hogy a természet jelentékenyebb átalakítására csak a hosszú ideig fennálló, erős központi állam keretein belül kerülhetett sor (ehhez tegyük még hozzá, hogy a hatalmas vállalkozásokhoz nagyban hozzájárult az egész európai fejlődésre jellemző óriási technológiai-gazdasági fellendülés — a középkortól napjainkig). A nép természetalakító munkáján kívül sajátos névadásaival is igyekezett mindig magához hasonítani a tájat, amelyet lakott. Ennek szép példáit sorakoztatja föl a Történeti-népi tájszemlélet című alfejezet, amelyre a kötet egyik — egyébként logikusan odakerült — utolsó fejezete, A népi kultúra táji tagoltsága című rímel. Ezekből a magyar népi kultúra egy sajátos vonása bontakozik ki: a többé- kevésbé eltérő jellegű, kisebb-nagyobb néprajzi tájegységek és |-csoportok mozaik- szemen alakítják ki az egységes népi kultúrát. Kialakulásuk különböző történeti, táji, illetve interetnikus eredőkre vezethető vissza. Kosa egyébként az itt megfogalmazottakat kifejtette bővebben is egy több kiadást megért, méltán népszerű társszerzős munkájában (Kósa László—Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1975). A társadalomnéprajz ugyan egy viszonylag fiatal ága a néprajztudománynak, de már számos klasszikusnak számító munkát kitermelt. Amikor Kósa László ötvenoldalnyi terjedelemben arra vállalkozott, hogy a magyar népi kultúrát hordozó rétegek társadalomrajzát nyújtsa, nem azért tette, hogy az eddigi eredményeket egyszerűen összefoglalja. E társadalmi körkép, amely kiterjed az egyes társadalmi rétegek és csoportok szájnbavételétől kezdve, a vallási, a családi és rokonsági viszonyok ismertetésén keresztül egész a különféle jogi népszokások bemutatásáig, többek között azért volt szükség, hogy bizonyítsa: a népi kultúra hordozója nem kizárólag a parasztság, amint azt a közvélemény kimondva-kimondatlanul sokszor véli. A népi kultúra sokkal átfogóbb valami, s lényege nem hordozóinak társadalmi hovatartozásában, hanem fejlődésének sajátos törvényszerűségeiben rejlik. E társadalomnéprajzi rész két fontos alfeje- z ete (Viselkedés, magatartás, értékrend, illem; Hagyomány szerűség és közösségi szellem) ismét csak az utolsó fejezetben nyeri el végkicsengését. Az előző rész társadalomrajza a múlt század közepétől századunk húszas-harmincas éveiig mutatja be tárgyát. Nos, a következő fejezet (A népi kultúra történeti rétegei) néhány kiragadott példán keresztül (mezőgazdasági eszközkészlet, eljárásmódok valamint népművészet) a népi kultúra alakulását vázolja föl a honfoglaláskori hagyatéknak, a hűbériség évszázadai örökségének és a polgári kor eredményeinek számbavételével. Ehhez a fejezethez egyébként ismét ajánlható a szerző egy régebbi munkája, amelyben e problémát részletesebben kifejti (Kósa László: Néphagyományunk évszázadai. Budapest, 1976). A népi kultúra táji tagoltsága című fejezetet, amelyre már fentebb utaltam, A magyar népi műveltség európai helyzete című követi. „Minden nép belső önállóságára jellemző, hogy a rááramló hatásokból mit tart meg, hogyan hasonlítja át, és egyidejűleg jellemző az is, amit visszautasít” — hangsúlyozza Kósa. Ez a jelenség a magyar népi kultúrán, sajátos területi helyzeténél fogva (hiszen Kelet és Nyugat között fekszik) nagyszerűen tanulmányozható. Erre a kettős kötődésre hoz fel számtalan érzékletes példát ebben a fejezetben. A könyv utolsó, számomra legizgalmasabb fejezetében (A népi kultúra jelene és jövője) a szerző napjaink folklorizmusáról mondja el véleményét. A népi kultúra hagyományos élete ugyanis gyakorlatilag megszűnt, bizonyos jelenségei viszont folkloriz- musként tovább élnek. A folklorizmusról szóló viták szakmai körökben egyébként éppoly divatosak lettek az utóbbi évtizedben, mint maga a népi kultúra. Kétségtelenül vannak pozitív és negatív vetületei — ezt lényegében minden vitázó elismeri. A polémia inkább akörül zajlik, hogy a pozitívum-negatívum milyen arányban van egymással. De térjünk vissza könyvünkhöz, és nézzük meg, Kosának mi a véleménye a népi kultúra jövőjéről és általában a folklorizmus jelenségéről! „Napjaink folklorizmusának akadnak valóban gyorsan tovatűnő mozzanatai, különösen a népi eredetű ruhadarabok hordása,
