Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - KRITIKA - Liszka József: A népi kultúra időszerűsége

ez azonban nem új tulajdonsága a kulturális áramlatoknak, és a korábbi magyar folklo- rizmus-hullámokban is mindig munkált a divat. Vannak és voltak jő divatok is, és a néphagyományt övező figyelem minden korábbi szakaszából maradt valami tartós, ami tovább élt a nemzeti kultúrában, akár művészeti alkotásként, akár tudományos eredményként vagy mint a közművelődés vívmánya.”

A továbbiakban napjaink folklorizmusát két fő csoportra osztja. Az elsőbe sorolja azokat a „konzervatívabb formákat”, amelyek „passzívan szemlélő közönségre számítanak”. Ilyenek a különféle népművészeti fesztiválok vagy a népi iparművészeti tevékenység. A második csoportot azok a kezdeményezések alkotják, amelyek a közönségtől már aktív részvételt kívánnak [táncházak, öntevékeny zenekarok, néprajzi alkotótáborok, népi ételek főzése stb.). Mindebből adódik a kérdés: „vajon az örökségként fölfogott hagyomány minden részlete egyformán ápolni való örökség?”. Kósa László három egységbe sorolja ezt az örökséget: az elsőbe tartoznak azok az elemek, amelyek birtoklása általában öntudatlan, s (tán éppen ezért!) a legszívósabban maradnak meg. Ilyenek az egyes gesztusok, magatartási formák, viselkedés, emberi kapcsolatrendszer stb. A másik csoportot főleg az életformával kapcsolatos anyagi javak alkotják, amelyeket az idő általában réges-rég meghaladott. Ezek „csupán” művelődéstörténeti emlékek és nem életben tartandó hagyomány. Végezetül a széles értelemben vett népművészetre (népköltészet, -zene, -tánc, díszítőművészet) kerít sort. A népi kultúra felfedezésétől kezdve ez volt az a réteg, amely a leginkább megtermékenyítette nemzeti művelődésünket, ennek bűvkörében ragadtatták magukat kultúránk nagyjai olyan nyilatkozatokra, amelyekből egy csokorra valót e könyvecske bevezetésében is olvashatunk.

A fentiekben már utaltam rá, hogy a népi kultúra divatjának vannak árnyoldalai is. Kósa László ebben a könyvében elsősorban a pozitívumokat veszi számba, de a teljesség kedvéért idézzük egy korábbi munkáját, amelyben a visszásságokra is szót kerít: „Nemcsak a szakembernek, de a népi kultúra minden igaz barátjának visszatetsző, hogy megszaporodtak a néprajz ’magántudósai’, akik a legváltozatosabb fórumokon gátlástalan tudálékossággal magyarázzák a népi kultúra ‘ősiségét’ és ’tiszta forrás’-nak tartják azt is, ami zavaros. A divat felületi jelenségei veszélyeztetik az érdeklődés jó irányát. Ezért szükséges a káros kinövések nyesegetése, az értő és együttérző irányítás” tNéphagyományunk évszázadai).

Nos, ennek az értő irányításnak szép példája a szóban forgó könyv. Figyelmes elolvasásával minden érdeklődő valós képet kaphat a népi kultúra lényegéről, s a divat valóban azt a célt fogja szolgálni, amire a szerző zárszavai utalnak: „Dnmagában a népi kultúra, a századokkal ezelőtti zene divatja vagy a törzsi művészet előtérbe kerülése aligha oldja meg az emberiség tornyosuló, súlyos gondjait, de az értékek újrafelmutatása, ápolása, a megbecsülésükre való nevelés hozzájárulhat egy jövendő békésebb és otthonosabb világ megteremtéséhez.” (Kozmosz Könyvek 1984)