Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - KRITIKA - Liszka József: A népi kultúra időszerűsége
A NÉPI KULTÚRA IDŐSZERŰSÉGE Liszka József Sok:zor leírtuk már: a népi kultúra divatjának reneszánszát éli, amely az évíizeddef ezsiőtti forrongó kezdetek után napjainkra mintha kissé csitulna, letisztulna. Mint minden divatjelenség, ez is rengeteg ellentmondásos elemet tartalmaz, összetűzéseket váltva ki ezáltal az akadémiai tudományosság és a lelkes műkedvelés (tkp. a folklorisztika és a folklorizmus) között. Az igazsághoz tartozik, hogy e viták során egyik fél sem volt mentes a túlkapásoktól, a „szakmai” elfogultságtól. A szűk értelemben vett tudomány képviselői a céhes igényességet kérik számon az amatőröktől, míg azok az előbbieket az élettől elszakadt, öncélú, száraz, magábaforduló tudományossággal vádolják. Mondom: mindkét fél álláspontja tartalmaz némi igazságot, de sok elfogultságot is, így a helyzet megváltozása csak a kölcsönös közeledéssel lehetne megoldható. A „szakma" részéről például fokozottabb ismeretterjesztő tevékenységre lenne szükség, ami kivehetné a divatjelenséget ügyesen meglovagoló néprajzkutató szerencselovagok lába alól a talajt, akik „népművelő” tevékenységükkel, mindenütt jelen levő nyüzsgésükkel sokat rontanak a népi kultúrának művelődésünkben betöltendő egészséges helyzetén. Az okos, hiteles ismeretterjesztés aztán az önkéntes néprajzgyűjtőket is a fokozottabb önművelésre ösztönözné. Mindennek az utóbbi években már szép példáival is találkozhatunk (pl. kiváló ismeret- terjesztő munkák megjelenése, az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom színvonalának fokozatos emelkedése, a folklorizmus olyan szép példái, mint a táncházak vagy a néprajzi alkotótáborok stb.), ezért derűlátóan nézhetünk a jövőbe. A közelmúltban a neves magyarországi néprajzkutatónak, Kosa Lászlónak jelent meg: a Kozmosz Könyvek Az én világom című sorozatában egy ismeretterjesztő munkája. A szerző a Hagyomány és közösség című kis kötetében nem a népi kultúra unalomig ismertetett (s talán ismert is?) külsődleges jegyeit veszi számba más megfogalmazásban,, hanem a mélyben munkáló egységesítő erőket (népi társadalmat, mezőgazdasági eszközkészletet, népművészetet kiemelve) foglalja össze modellszerűen. Ezzel egyúttal plasztikus képet ad e sajátos műveltség egészének lényegéről. De vegyük számba, mit is tartalmaz konkrétan e karcsú könyvecske?! A Bevezetésben, mintegy hangulatot teremtve, a magyar művelődés néhány nagyságának (Révai Miklóstól kezdve, Kölcsey Ferencen keresztül, egészen Nagy Lászlóig) a népi kultúráról vallott nézeteit idézi. Egyenként véve, általában közismert megnyilatkozások ezek, így együtt olvasva azonban nagyszerűen kifejezik, hogy az utóbbi két évszázadban a népi kultúra milyen nagy szerepet játszott nemzeti művelődésünkben. Sőt, mintha ez a szerep egy kissé túlzott is lenne az idézetek alapján. Ezért hát nem fölösleges Kosának az a megállapítása, melyet egy későbbi fejezetben, a népi kultúra jövőjéről szólva vet papírra: „Hogy a népi kultúra a magyar nemzeti műveltség jellegének fontos és nélkülözhetetlen összetevője, a nemzeti összetartozást erősíti, s mint az anyanyelvvel szorosan kapcsolatban lévő jelrendszernek az ápolása elengedhetetlen — véleményünk szerint nem vitatható. De úgy gondoljuk, hogy sokrétű és nagy múltú nemzeti kultúránkban nincs szükség mindenáron való központi szerepének kialakítására, alappillérré építésére. Ugyanakkor gyökerei oly mélyek, hogy ha ápolása közművelődési program marad, nem kell tartani meglévő helyzetének térvesztésétől, a folklorizmus gazdag jelenségsorainak háttérbe vagy peremre szorulásától. Bizton remélhetjük, hogy a jövendő magyar kulturális képletből nem hiányzik majd.” (Kosa László: Hagyomány és közösség)
