Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - KRITIKA - Révész Bertalan: Eredmények és feladatok — gondok és gondatlanságok

annyit közöl, hogy „a helyi fejfadíszítő motívumok felhasználásával több emlékoszlopot faragott”, melyek köztereken állnak. Pedig az olvasót bizonyosan érdekelnék a részletek is.

Ezúton szeretnénk biztatni a szerzőt, hogy mielőbb — amíg végképp nem késő! — lásson neki a fent említett s a jelen dolgozatból kimaradt területek felkutatásához, megtoldva még egy külön területtel: a temetkezési szokásokkal, beleértve a református temetéseken a mai napig énekelt énekek szövegeinek és dallamkincsének vizsgálatát. Ezek ugyanis helységenként kisebb vagy nagyobb fokú folklorizálódást mutatnak. Szülőfalumban például ez a folklorizálódás eléggé szembetűnő, éspedig azért, mert a templomnak nem lévén orgonája, a gyülekezetnek kántortanítója: a kottaismerettel és hangszertudással nem bíró olyan, úgynevezett népi kántorok kezdték-vezették az éneklést a templomi istentiszteleteken s a temetési szertartásokon egyaránt, akik nemcsak értelmes emberek voltak, hanem legalább annyira muzikálisak is, s akik természetes alkotó hajlamaiktól indíttatva egy-egy hosszabb időszak alatt a gyakrabban énekelt — és ezáltal a szívükhöz nőtt — énekeknek kisebb-nagyobb módosításait, olykor variánsait teremtették meg. Elsősorban a virrasztókban elhangzott énekek szövegét és dallamát variálták eredménnyel, ami annak tulajdonítható, hogy a halottas házhoz virrasztani csak férfiak jártak, a halott családjának jó emberei, tehát egy szűkebb férfitársaság, s ami a legfontosabb: a virrasztókban nem volt jelen a pap, aki esetleg nem jó szemmel nézte volna a merészebb átköltéseket... Időről időre hibátlan ritmusú, rímű versszakok is kialakultak újszerű dallammal. Ilyen zsoltáros-, énekeskönyvön kívüli énekek itt-ott ma is léteznek, éneklik őket mindaddig, amíg az öregek a sírba nem viszik magukkal

— tőlük ugyanis már nincs kiknek átvenniük.

Külön kell szólnunk a képanyag s a rajzos illusztrációk hiányáról. A kötet öt dolgozata közül négy egyenesen megköveteli, hogy a szöveghez szervesen illeszkedjék a képanyag: a színes fotók vagy művészi rajzok, esetenként — egymást kiegészítendő — mind a kettő. Az a néhány, jobbára gyenge minőségű, fekete-fehér növény- és fejfa-fötó, melyeket mintha csak véletlenül ejtettek volna a könyv lapjai közé, semmi esetre sem felelnek meg a követelményeknek. Bár nem vagyunk jártasak a nyomdatechnikában, úgy véljük, megoldható lett volna, hogy legalább az a néhány fényképfelvétel azokhoz a dolgozatokhoz illesztessék, amelyekhez valójában tartoznak, ne pedig egy másik írás lapjai közé. Végső soron még a könyv végére való helyezésük is szerencsésebb lett volna. — Különösen D. Varga László két tanulmánya viseli el nehezen azt a hiányt, amelyet a képanyag és a rajzok elmaradása okoz. Ennek kézenfekvő a magyarázata: az egyik a tárgyi néprajzból meríti témáját (Népi halászati eszközök és módok ...), a másik meg a vizuális érzeten alapuló népművészet köréből (Ung-vidéki szarujarag- ványok). Mivel az előbbi bevezetőjében maga a szerző írja: „A mellékelt felvételeket jómagam, a rajzokat feleségem (...) készítette” — ebből (valamint a Mihályi Molnár László által ígért „rajzoknak” a hasonló sorsra jutásából) nyilvánvalóan következik, hogy a vétkes mulasztásért a kiadót, pontosabban a szerkesztőt és a lektorokat terheli a felelősség. Kell-e bizonyítanunk, hogy mind a halászati eszközöknek, mind a szaru- faragványoknak képi és rajzos anyag révén való bemutatása mennyire szerves részét képezi a szövegbeli közlésnek?! Hiszen oly igényes kérdéseknek a tisztázása, mint a pásztorművészek alkotásainak egyéni karakterű stílusjegyei, díszítőművészetük sajátosságai — igazán csak a kép és a rajz érzékletes megjelenítésével (gyakran egy-egy díszítőelem vagy kompozícióbeli elrendezés kinagyításával) válhatott volna igazán elérhetővé.

A kötet második felét Géczi Lajos Ung-vidéki gyermekjátékok és mondókák című munkája alkotja. Ez a szolid folklórgyűjtemény a tanári teendők mellett végzett egyévi áldozatos kutatómunka eredménye. Mint minden úttörő munkának, úgy ennek is vannak kisebb-nagyobb fogyatékosságai. Ezek számbavétele és megvitatása a kritika feladata, sőt kötelessége. Mivel azonban szerzőnk a megkezdett gyűjtőmunka folytatását ígéri

— mintegy jelezvén közzétett gyűjteményének befejezetlenségét —, egyik-másik megjegyzésünk közlésétől most eltekintünk. íme a szerző megszívlelendő szavai: „Gyűjtés közben tudatosult bennem, hogy ezt a munkát nem szabad befejezettnek tekintenem; főleg most nem, midőn érzem lehetőségeit és korlátait. Meggyőződésem, hogy még találhatók az Ung-vidék déli felében olyan játékdalok és mondókák, amelyek színesíthetik a magyar népköltészetet. Bűnös mulasztás volna hagynunk akár csak egyet is