Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - KRITIKA - Révész Bertalan: Eredmények és feladatok — gondok és gondatlanságok

mindig akadtak bőven olyan kisparasztok vagy földnélküliek, akik két-három foglalkozást is űztek, s ezek közül az egyik a halászat volt. E szociális körülmény figyelembevételének éppen az adatközlők kiválasztásakor van rendkívüli jelentősége. Tudniillik a módos parasztember nem ért rá halászni — ha még annyira élt is benne a halászszenvedély. Márpedig gyakorlás nélkül ezt a szakmát sem lehetett megtanulni. Ezek a halászni ráérő és szerető emberek kisebb-nagyobb, rendszerint három-négy fős csoportokba verődve halászgattak, több-kevesebb rendszerességgel. Azért ennyien, mert leginkább ladikról halásztak, s ehhez éppen három vagy négy emberre volt szükség. — Egyik kedvenc halászati módjuk a bolyingozás volt, melyet tavasztól őszig űzhettek; a műveletet három ember végezte ladikról: kettő evezett s közben ritmikusan ütögették a ladik oldalát, mire a „hallótávolságban” levő bolyingok (balint) riadalmukban felúsztak a víz felszíne alá, olyannyira, hogy a ladik orrában levő s a billegőhálót kezelő harmadik társ sikeresen alájuk meríthette hálóját. Ily módon csak bolyingra halászhattak.

— A kaparóhálóval való halászatot Iskében, Vajában, Bésben vonogálásnak nevezték, s kizárólag csak áradáskor próbálkoztak vele. Ám a halászok Igencsak kedvelték, mert rendszerint bőséges zsákmányt ígért, s bár komoly erőkifejtést igényelt, a technikája a legegyszerűbbek közé tartozott. Falunkban (Iske) annak idején szinte minden paraszt- ember csűrjében ott díszelgett a vonogáló, hogy áradáskor kéznél legyen, mert az áradást ugyebár mindig hetes eső előzte meg, ami miatt szünetelt a mezei munka, s ezalatt a férfiak kedvük szerint hódolhattak zsákmányszerző szenvedélyüknek.

D. Varga László másik munkája — Ung-vidékí szarujaraguányok — a kötet legkiér- leltebb, legszakszerűbb dolgozata. Erről tanúskodik gazdag jegyzetanyaga, pontos utalásai és eligazító magyarázatai. Hazai földön a népművészetnek merőben ismeretlen területét tárja elénk, kapcsolja be napjaink kutatómunkájának vérkeringésébe. A pásztorművészetnek egyetlen s bizonyosan egyik legizgalmasabb ágát, a vizuális érzeten alapuló szarufaragó-művészetet járja körül, miközben pedánsan ügyel arra, hogy a legbonyolultabb fejtegetései s a díszítőművészet legnehezebben érzékeltethető leírásai is közérthetőek legyenek. Pedig nem volt könnyű dolga, mert a bemutatott négy faragó pásztor közül ma már csak a csicseri, 86 éves Babincsák János él; — a Perecsényből származó Volosin János és a szirénfalvi születésű Lengyel fivérek (János és Miklós) régóta nem élnek. Munkáját nyilvánvalóan az a körülmény is nehezítette, hogy a négy mester faragványaiból „nem képezi az alkotók, illetve utódaik tulajdonát egyetlen darab sem”. Hogy ennek ellenére hogyan, miképpen s egy-egy alkotótól hány szaru- faragványt sikerült felkutatnia — erről nem tudósít, tehát nem tudhatjuk. Pedig amikor külön-külön is szól a pásztorok szarumegmunkálási technikájáról, díszítőelemeik megválasztásáról és elrendezéséről, egyszóval a jellemző stílusjegyekről, egyidejűleg tájékoztatnia kellett volna olvasóját — legalább a jegyzetekben — a mennyiségi tényezőkről is, vagyis a faragványok számáról, állagáról, esetleg a lelőhelyekről is. Ezeknek az adalékoknak ugyanis itt pótolhatatlan funkciójuk lenne: meggyőzőbbé tennék a szerző fejtegetéseit, hitelesítenék konklúzióit. Sajnálatos, hogy erre a szerző nem gondolt.

Mihályi Molnár László dolgozata — Fejfák a Nagykapos környéki temetőkben — jól illeszkedik a többihez. Nemcsak témájánál fogva, hanem a tekintetben is, hogy az általa kutatott tárgyak napjainkban ugyanúgy veszendőben-pusztulóban vannak, mint az előző írásokban szereplő többi néprajzi, népművészeti tárgy. Hogy miért vált annyira sürgőssé a feltérképező-leltározó munkák mielőbbi elvégzése? Szerzőnk válasza pontos és cáfolhatatlan: „A ma fellelhető fejfák (...) teljes eltűnésre vannak ítélve, egyrészt a fa és a faragók hiánya miatt, másrészt az őket kiszorító tartósabb műkő és márvány jóvoltából.” A maga és mások feladatát meg így fogalmazza meg tömören: „... a még álló fejfák dokumentációs célú feltérképezése (fényképeken, színes diákon és rajzokon) olyan emlékeket menthet át az utókornak, amelyekről tárgyi ismereteink aligha lesznek más forrásból.” E cél- és feladatmegjelöléssel teljes mértékben egyetértünk. Nem kevésbé azzal a törekvésével is, hogy kutatását egyidejűleg kiterjeszti „egyéb faragott oszlopok és tárgyak” bemutatására is. Ez utóbbiak felvállalása azonban ugyanúgy, mint az „itt közzétett rajzok”-ra való utalás csak ígéret maradt.

Helytállóan állapítja meg továbbá, hogy „mostanában hal ki a faragók utolsó nemzedéke”, amiből, úgy véljük, óhatatlanul az következik, hogy a még élőket jegyzékbe veszi, s a szavak-rajzok-fotók segítségével megörökíti műveiket. Csupán egyetlenegyről tesz említést: a nagykaposi (Veiké Kapušany) Ferencz Györgyről, róla is mindössze