Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - NAPLÓ - Tóth László: Vándorszínészek az országgyűlés városában

a» általa hozott rendszabályok alig használnak valamit, „mert ahol a fizetést nem adják ki rendesen, ott rendet sem igen lehet kivánni”. Meg aztán, panaszkodik tovább Szuper Károly, nincs is, aki rendet tartson, hiszen amint látható, maga a direktor, Fekete sem szent ember, a társulat rendezője, Komáromi Samu pedig éppenséggel élen jár a kihágásokban. Július 5-én például majdnem botrányba fulladt miatta az előadás: hirtelen indulatában „valamely kezeügyében levő éles tárggyal” megsebezte Szathmárinét: Komáromi, aki „mintaképe a garázda színészeknek”, különben is híres volt a durvaságáról, indulatosságáról. És természetesen arról is, hogy bizony nem vetette meg a jó borokat, s minden bizonnyal a kevésbé jókat sem. Az előbb leírt botrányos előadást követő napon a korabeli feljegyzés szerint olyan részegen jelent meg a színpadon s játszotta el a Londoni koldusok egyik főszerepét, hogy másnap, a darab újabb előadására készülve „azt sem tudta kijózanult állapotában, hogy már tegnap előadtuk, annál kevésbé volt tudomása a felől, hogy ő is játszott, mégpedig főszerepet és hogy többször ki is hívatott”. Gondolom, az időközben elszelelt közel másfél évszázad távlatából sem okoz különösebb gondot ezek alapján annak megítélése, hogy körülbelül milyen színvonalú lehetett Feketéék egyik-másik előadása.

Június utolsó napjaiban megjelent az országgyűlés városában a fiatal — húszéves —- Petőfi Sándor is. A Szeberényi Lajosnak küldött július 21-i levelében ezt írja: „(...) Pozsonyban töltém egy ideig az időt. Színésznek mentem föl, de Fekete Gábor nem vett föl.” Petőfi ez irányú szándékát bővebben taglalja Szuper Károly, aki röviddel előtte Kecskeméten, Szabó József társulatánál együtt színészkedett a fiatal költővel, s most Pozsonyban is ő járt közbe Feketénél a poéta szerepeltetése érdekében. Sőt, már-már ú

gy volt, hogy meg is kapja Nagy Ignác Tisztújításában az egyik kortes szerepét, „de egy úrfi szintén vágyott, mint műkedvelő ugyanezt a szerepet eljátszani s ennek fellépésétől több hasznot remélvén, az igazgató elvette szegény Petőfitől a szerepet s az úrfinak adta”. Ami viszont olyannyira elkeserítette a költőt, hogy — legalábbis Szuper leírásában — „a Dunába akart ugrani”. Hogy Petőfi aztán mégsem ugrott a Dunába, azt Szuper a maga érdemeként meséli el: „Én tanácsoltam neki, hogy menjen Pestre s ott mint költő értékesítse tehetségét; a színészetnél úgysem hiszem, hogy babérok nyíljanak számára.”

Fekete társulatának pozsonyi működéséről fontos adatokat őrzött meg az a Színházt Almanach, amely 1844 elején került ki a „Pozsonyi Magyar Színész Társaság” kiadásában Schmid Antal nyomdájából. A kis formátumú, 88 lapos füzetet Berecz Károly szerkesztette. (A rimaszombati származású költő az országgyűlési ifjak egyik vezéralakja volt Pozsonyban, ahol Eötvös József patvaristájaként tartózkodott. Az ő Szabad hangok című verseskötete lett később a szabad magyar sajtó első terméke 1848-ban.) Az almanach ajánló sorai a „nagyérdemű közönség” pártfogását kérik a pozsonyi magyar színészet s e kis könyvecske számára, mely utóbbinak „keletkezésére alapul szolgált leginkább az: hogy a volt igazgató Fekete ur zavaros körülményei közt a társaság nagyobb részének fizetése is elmaradt — kiknek fölsegélésére fog fordittatni a begyülendö haszon {...)” A zsebkönyv első harminc oldala tartalmazza a máig tanulságos anyagokat: Berecz Károly Magyar színészet Pozsonyban 1843-ban című írását, valamint a po zsönyi társulat tagjainak névsorát és előadásainak jegyzékét. A füzet következő kétharmad részében édeskés-búsongó verselmények és „beszélyek” találhatók a korszak irodalmi tömegtermelésének, szalonlírájának szintjén Berecz Károly, valamint az azóta szerencsésen elfeledett további szerzők: Damó Kálmán, Csöngey Elek, Spetyko G., Irma és — gré tollából. Ez utóbbiak idézésétől ezúttal megkíméljük a jó ízlésű olvasót.

Annál inkább érdemes viszont közelebbről szemügyre vennünk Berecz Károly eszme- futtatását a korabeli pozsonyi magyar színészetről. Mi több, Berecz még azt is följegyzi Feketéék színköréből, hogy ki volt téve „az idő kegyetlen változásainak”, s ráadásul „mintha az árva magyar Tháliát még az ég sem akarná pártolni, örökös időváltozások közt folytak az előadások”. Annál sajnálatosabb viszont, hogy a fiatal patvarista nem tartotta érdemesnek taglalni, „mennyire felelt meg a pozsonyi színész társaság a közönség várakozásának”, hiszen e közlés birtokában további értékes ismeretekre tehettünk volna szert a reformkor pozsonyi közönségének és országgyűlési méltóságainak színházi igényeit, valamint a kor legerősebb vidéki truppjának műsorát, művészi színvonalát illetően. Ez utóbbiról azonban némi eligazítást kaphatunk Szuper Károly naplójának fentebb már idézett passzusaiból, amelyek a társulati fegyelemről árultak el