Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - NAPLÓ - Tóth László: Vándorszínészek az országgyűlés városában

egy-két nem éppen hízelgő dolgot. Az pedig feltehetően itt sem szorul bizonygatásra, hogy a fegyelem és művészi színvonal nincsenek messze egymástól. Éppen ezért a pozsonyi közönség gyaníthatóan nemcsak azért látogatta szívesebben a német előadásokat, mert azok „nagy fénnyel kiállított" produkciók voltak. Árulkodónak tarthatjuk Berecz elszólását is, mellyel azt igyekszik bizonygatni, hogy „botorság volna azonban hazánkban, hol még olly kevés a magasabb művészi képzettségre fejlődött szinéazi tehetség

— tökéletes előadásokat kívánni (...]” Azaz, ha Feketéék nem is elégítették ki — finoman fogalmazva — maradéktalanul a közönség igényeit, mindent megtettek, ami „erejükben állott”. Ezzel szemben „tette-e ezt a pozsonyi magyar közönség is”? Hallgassuk meg Berecz Károly véleményét: „Gyöngédtelenség ugyan e helyen illy kérdéssel előálla- nom — de nyúljon kiki kebelébe, s egyenesen mondja ki a tagadó nem-et.” Az arisztokrácia ugyanis Berecz tapasztalatai szerint inkább a francia, a köznemesség pedig a német előadásokat támogatta, csupán a hölgyek lelkesedtek a magyar előadásokért, ők viszont kevesen voltak. Az országgyűlési pozsonyi magyar színészet süllyedőiéiben levő „vészhányta hajóját” aztán Fekete után az e célra alakult „részvényes társaság” élén álló „pozsonyi lelkes polgár”, Eckstein János „a Pálffy terem átalakításával, színészek biztosított fizetésével, vendégek szerzésével igyekvők a süllyedésből kiemelni”. De még az ő törekvései sem értek sokat a közönség pártolásának hiányában, s Berecz drámai hangon kénytelen kijelenteni, hogy „1843-ban nem volt közönség, melly Pozsonyban a magyar országgyűlés színhelyén egy olly kis termet, mi a Pestinek tán a hatodrészét teszi, ha csak tízszer is betöltött volna”.

A Fekete Gábor, később a „vállalkozott igazgatóság” által irányított társaságot mindenekelőtt a korszak gyakorlatának megfelelően széles és változatos repertoár, valamint az előadások gyakorisága jellemzi. Fekete vándortruppja például 1843. május 21-től október 18-ig volt az országgyűlési városban, s ez alatt a másfél száz nap alatt több mint száz előadást tartott. A változatos műsort a közönség érdeklődésének ébren tartása tette szükségszerűvé, ám amint Berecz Károly panaszából láttuk, kevés sikerrel. Mindenesetre több mint érdekesség az a tény, hogy például a társulat huszonegy júniusi fellépése során huszonkét színművet, húsz augusztusi fellépésén pedig húsz színművet mutatott be. Ez a gyakorlat maradt érvényben a „részvényes társaság” igazgatása alatt is; a társulat október 21-e és december 31-e között, tehát hetvenkét nap alatt negyvenkilenc előadással lépett közönség elé. A repertoár is ugyanaz, és megfelel az országosan elterjedtnek. Az országgyűlés városában is Szigligeti (A nagyidal cigányok, Szökött katona), Kisfaludy (Csalódások), Gaál József (Peleskei nótárius), Nagy Ignác (Tiszt- újítás), Balogh István (Ludas Matyi), valamint Vahot Imre (Országgyűlési szállás) a szívesen játszott magyar szerzők. A külföldiek között Nestroy Lumpacius vagabundusa, Schikaneder Csörgösapkája és Seribe Egy pohár víz című vígjátéka mellett feltűnik például Schiller Ármány és szerelem című „szomorújátéka”, továbbá Shakespeare Hamletje és Lear királya is. Fekete társaságának ismertebb színészei közül a többször idézett Szuper Károlyon kívül itt most csak Chiabainé, Szathmáríné, valamint Komáromi Samu említhető meg, aki az együttes rendezője volt. A „részvényes társaság” truppjának előadásait Chiabai Tóth Pál rendezte, s itt Deézsy Zsigmond, Hegedűs Lajos, Némethy György, Szerbényi János és Szathmáry Dániel voltak a nevesebb komédiások. Látható tehát, hogy ezek egyikéé sem olyan név, amely azóta is meg nem fogyatkozott fénnyel ragyogna a magyar vándorszínészet hőskorának egén. Annál több jó hangzású, patinás névvel — Bartha János, Egressy Gábor, Telepy György, Szentpétery Zsigmond, Lendvay Márton, Lendvayné Hivatal Anikó — találkozhatunk a két társulat vendégszereplőinek listáján, akiktől a direktorok azt remélték, hogy ha más nem is, az ő hírük és személyiségük varázsa majd csak becsalogatja a színházba a pozsonyi közönséget.

A szóban forgó játékszíni zsebkönyvecskét Berecz Károly Magyar színészet című költeménye zárja. Talán megbocsátható, ha dolgozatunk végére ideillesztjük ennek a színjátszás istennőjét megidéző verselménynek a befejező sorait, mivel azok eléggé jellemző képet festenek Thália magyarországi vándorlásának viszontagságos kezdeteiről: „Fénytelen még a hölgynek világa / Hosszú küzdés — messze pálya czél / Czifra rongyban — tövis koronával / Most is csak küzd és folyvást reméli.”