Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FÓRUM - Mayer Judit: A magyar nyelvre való fordítás módszertani kérdései

lolyókat, tavakat — ha van magyar nevük —, legyenek bárhol a világon, általában magyarul nevezzük meg. Ettől a szabálytól csak valamely különleges stilisztikai indokból szoktunk eltérni. Bécs, Párizs, Velence, Varsó, Krakkó s ugyanúgy Prága, Somorja, Besztercebánya, Tátra, Garam, Duna, Alpesek, Kárpátok, Csallóköz, Bodrogköz stb. a magyar szövegben a helyes. Ez valójában minden nyelvben Így van, s ez nyelvi kérdés, semmi egyéb. Különösen vigyázzunk a fordításokban bizonyos német városoknak a cseh nyelvben megszokott cseh elnevezéseivel, magyar szövegben ezek nem szerepelhetnek! Cáchy, Plavno, Rezno, Dražďany stb. magyarul nincsen, csak Aachen, Plauen, Regensburg és Drezda. A cseh városok legnagyobb részének nem volt magyar neve, a történelem során a magyar nyelvbe sok esetben a németben használatos megnevezések gyökeresedtek meg. Ma már ezeket nem használjuk, de a múltra vonatkozólag igen, tehát nem beszélünk slavkovi csatáról, hanem austerlitzi csatáról, sem Hradec Králové-i csatáról, hanem königgratzi csatáról stb. Mária Terézia királynő vejét, a pozsonyi várban székelő helytartót sem emlegetjük Téšíni Albrechtként, hanem Tescheni Albertnek nevezzük.

A szépirodalmi szövegekben is előfordulhatnak szakszerű leírások. Tegyük fel, hogy a cselekmény bányászkörnyezetben játszódik, vagy hogy az író elmondja, hogyan létesített a falu egy kis villanytelepet, vagy szakszerűen leír egy malmot és így tovább. A fordító tisztelje meg az írót azzal, hogy az eredeti szövegnek megfelelően megkeresi a szükséges szakkifejezéseket. Ha az író fontosnak tartotta, hogy pontos, szakszerű leírást adjon, akkor a fordítónak nincs joga a nehezebb részeket kihagyni, lerövidíteni, megmásítani. Tudjuk, hogy az ilyesmi néha nagyon sok munka, mégsem lehet „elkenni” a szöveget.

A fordító jól vigyázzon a rétegnyelvek, zsargon, szleng használatával. Ha egy regény a harmincas években játszódik, ne adjunk a regényalakok szájába ma divatos szavakat, mint: kégli, ürge, oltári stb., mert ezeket akkor nem használták, volt helyettük más.

A fordításba lehetőleg ne kerüljenek olyan elavult szavak, tájszavak, melyeket az olvasók nagy része feltételezhetően nem ismer. Ilyesmit csak akkor lehet megkockáztatni, ha a szövegkörnyezetből világosan kiderül a kérdéses szónak, kifejezésnek a jelentése. Karéi Čapek Kulisszatitkok címmel megjelent válogatott írásainak fordítóját például megrótta egy olvasó a „berbitél” szó használatáért, mondván, hogy azt még értelmező szótárunk sem közli, csak az etimológiai szótárban találta meg, s hogy az olvasó végül is nem kötelezhető kutatómunkára stb. Vajon igaza volt-e? Attól függetlenül, hogy én voltam a fordító, egészen tárgyilagosan merem állítani, hogy a berzenkedés nem volt jogos. A mondat ugyanis így hangzik: Közben pedig a Klárát helyettesítő rendező és a vidám bonvivánt alakító színész felváltva berbitélnek holmi szertartáskönyvbe illő komor textust, mely sziporkázó párbeszéd akar lenni. S ha még hozzátesszük, hogy az előzményekből kiderült, milyen álmosan, rendetlenül folyik a színdarab első olvasöpróbája, akkor nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy bárki rájöjjön, mit is jelent a valóban nem mindennapi használatos berbitél ige.

Nem ritka eset, hogy a fordító azt a megbízást kapja, fordítson újra valamilyen művet, melynek már van egy, esetleg több magyar fordítása is. A fordításelméleti irodalom — kivált a költői művek esetében — ajánlja, hogy a fordító nézze csak meg a régebbi fordítást vagy fordításokat. Én magam azon a nézeten vagyok, hogy egyáltalán ne nézze meg, míg el nem készült a magáéval. Aztán ha kíváncsi rá, megnézheti. És persze megnézheti az ellenőrző szerkesztő is, de szerintem az is jobban teszi, ha nem von párhuzamot a régi és az új fordítás közt. Azt tegyék majd meg a bírálók. Életemben egyszer kaptam ilyen feladatot, Karéi Čapek Záhradníkuv rok-ját kellett lefordítanom. Tudtam, hogy Peéry Rezső fordítása létezik, dicsérni is hallottam, minden okom megvolt rá, hogy feltételezzem, jó fordítás az, de nem próbáltam megszerezni, nem akartam olvasni. Egy meglevő fordítás tanulmányozása lehet, hogy könnyít valamit a munkán, de még többet nehezít. Sokkal jobb, ha a fordító maga küzd meg a szöveg minden problémájával a maga elképzelése és legjobb tudása szerint, mint ha önkéntelenül is egy másik fordító hatása alá kerül.

Azt hiszem, nem mondok semmi újat, ha megállapítom, hogy egy-egy könyv címét néha nagyon nehéz jól lefordítani, illetve nem Is mindig lehet. Ez utóbbi esetben pedig nem mindig könnyű jó címet találni. Már csak azért sem, mert a cím manapság egy kicsit reklám is. A címválasztáskor is sok mindent kell mér