Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (VI) (regényrészlet)
Az asszony nyugodtabban fogadta. A meleg feloldotta benne a fagyos merevséget. Közömbösen beszélt vele, de nem barátságtalanul. Így élünk, gondolta ő, ilyenek vagyunk. Az asszony a temetésre gondolt, és arra, hogy jól nézzen ki, gondosan készülődött. Mindig megnyugodott, amikor készült valahová, és önmagával kellett foglalkoznia Készülődés közben a szép nők nyugalmas és magabiztos figyelme uralkodott el érzékein, és lekötötte érdeklődését. — Kapcsold be a karkötőmet — nyújtotta felé a kezét —, a nyaklácomat... — és háttal elébe állt. A férfi arra gondolt, hogy most át kellene karolnia, de nem tudta megtenni. Majd a régi hangján: — Kérem a kabátomat! Ezüstróka prémes, fekete műperzsa kabátban és turbánszerű, fekete kalapban készült a temetésre. Virágot is vett, míg a férfi elvolt, öt szál vörös szegfűt. A férfi ráadta a kabátot, alig érezhetően végigsimította a vállát, de az asszony nem mutatta, hogy észrevette. Nézegette magát az előszobatükörben, és turbánszerű kalapkáját igazgatta. Később beültek a Ladába, és várták a többieket. Elsőnek Belus néni jött. Nézték, ahogy hömpölyög feléjük a kapu alól. Hatalmas, jólelkű Belus néni, tégy velünk csodát! A férfi kiszállt, nagyot köszönt a roppant, megtestesült jóságnak. Majd a szuszogó, fekete ruhás teremtést begyömöszölte a hátsó ülésre. Még jó, hogy Balabánné csak a fele Belus néninek. — Hogy vagyunk, asszonykám, jobban? — kérdezte az. — Kicsit sápadt még az arcocskája, de úgy látom, jól van, elmúlt a gyomorrontás! — Elmúlt, Belus néni, már csak az utóízét érzem a számban. Keserű, de kibírom, ha eddig kibírtam. Hogy van Tomás bácsi? — Nyugodt az öregem, sokat szunyókál, néha nem is tudom, hogy van. . . Semmi gondot nem okoz nekem, Tomás bácsi derék, jó ember. Aztán Balabánné jött. — Jaj, szomorú nap. Bertuskának leáldozott, eltemetjük szegénykét... — Patetikusan beszélt, de nem szomorúan; mások társaságában nem ismerte a bánatot. — Utolsó búcsút veszünk a szerencsétlentől, jaj, nagyon csúnya halált halt szegénykém. Én istenem, mennyi erő és vágyakozás élt benne, amikor a városba jött, vágy a szép, nyugodt élet után. De hát tönkrement, elkallódott, szegénykém!... Olyan hatalmas lény nem kallódhat el egykönnyen, gondolta tárgyilagosan a férfi, ellenkezne a természet törvényeivel. — Kallódott ám ... tönkretette magát — nyilvánított szigorúan véleményt Belus néni. — Berta élete veszendőbe ment, elfecsérlődött, ennek oka pedig senki más, mint éppen ő. Hányszor mondtam neki, hogy kerülje az italozó férfiakat, mert azok a romboló szenvedélyek uralmának útjait egyengetik! — Gyötrelmes, nehéz élete volt — horkant fel Balabánné, és harcra készen a kocsiba hajolt, hogy szembenézhessen Belus nénivel; támadó hajlamokkal telve, készen állt egy hangos és elszánt szócsatára. Aztán mintha észbe kapott volna, hirtelen lehiggadt, talán a kegyetlen halál ténye előtt hajtott fejet. Aprókat sóhajtva, nyögdécselve, bemászott Belus néni mellé. — Tragikus élet, sok szenvedés — mondta, hogy azért az utolsó szó az övé legyen. — Tűrésben példát vehetünk róla mindannyian. Ezen mosolyoghattak volna. A tűrő Bertát elképzelni éppen olyan képtelenség, mint egy könnyezve zokogó elefántot. A férfi gyors oldalpillantással az asszonyra nézett, hátha mosolyog. Nem mosolygott, komoly volt, a gondolataiba merült. A házat nézte, a kapu alatt a szemétesvödröket. Milyen más volt a ház azelőtt! Rendben tartott, tiszta, meleg. És nyugodt, olyan nagyon nyugodt. Emlékezett, milyen nagy örömmel jött mindig haza. Meleg várta a leghidegebb teleken is, csendes meleg szobák és nagy nyugalom. De a történelem feldúlta a ház nyugalmát, kiszökött belőle a melegség, elhagyta, mint halódó testet az életerő. Halott házban lakom, mondta magában, kihűlt házban, kallódó emberek között. Borús gondolatai voltak, nem is akart szabadulni tőlük, alávetette magát hatalmuknak. Csak később, amikor elindultak, és már nem látta a házat, akkor gondolta: talán csak hangulat volt, eddig nem éreztem ilyen erősen a reménytelenséget ... A férfi komolynak látta, de nem sejtette, mit érez. Ha megérzi benne az ürességet és bánatot, amely az asszonyra nehezedett, mint súlyos bálvány a repedései enyhében
