Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Rácz Olivér: Mabel — a gárdista, meg még egy Mabel (elbeszélés)
lehet), tündérekről, kacsalábon forgó kastélyokról. Mabei szerette hallgatni a meséket, szerette a gárdista mély, andalító dörmögését. Egyszer Mabei, a lány is meglátogatta: neki kockacukrot, a gárdistának egy szál virágot hozott. — Voltaképpen a virág is a Mabeié — mondta mentegetőzve, amikor átnyújtotta —, de félek, hogy megeszi, és megárt neki... Egy hét múlva Mabei, a kanca, részt vett a délelőtti kivonuláson. Büszkén és vidáman kocogott. Első sor, jobbról a második. A gárdista időnként kedveskedve, szeretettel megveregette a nyakát. Ugyanezen a napon, este, Mabei, a lány, merev arccal, makacsul hallgatott. Sajgott a szíve. Amikor a gárdista végül is tehetetlenül kifogyott a szóból és megpróbálta gyöngéden a lány karja alá fűzni a kezét, Mabei hevesen ellökte magától. — Egy álló hétig alig láttalak! ... — fakadt ki hevesen. — Ha én nem látogattalak volna meg benneteket, talán már nem is emlékeznél rám... Volt olyan nap, hogy nem is mutatkoztál. Még csak nem is telefonáltál... — Egyetlenegyszer sem értelek el — védekezett a gárdista szelíden. — Volt nap, hogy háromszor is feltárcsáztalak. Egyszer sem voltál otthon. Minden alkalommal a mamád jelentkezett. Hol voltál? Merre jártál? — Hol jártam volna? Dolgom volt — mondta a lány ellenségesen, és könnybe lábadt a szeme a haragtól. Hol volt? Az első hívás alkalmával valóban nem volt otthon: a doktornál járt. A második és a harmadik hívás alatt a szomszéd szobában ült és bőgött, hogy a szíve hasadt meg belé. „Kislányom”, vigasztalta az anyaja, „ha egyszer nem jöhet... Szolgálatban van. Meg a lova is beteg .. „Én is beteg vagyok”, durcáskodott Mabei a könnyein keresztül. „Beteg vagyok, ha rágondolok, hogy így kell majd leélnem mellette az életemet... Ha egy másik lány lenne a vetélytársnőm, azzal még elbánnék”, mondta szipogva, de önérzetesen. „De mihez kezdjek egy kancával? ... És egy ilyenhez menjek hozzá feleségül...” „Hát akkor ne menj hozzá”, mondta az anyja óvatosan, noha már a kelengyét is gondosan előkészítette. A gárdistánál jobb, megfelelőbb vöt el sem tudott volna képzelni. Rendes, megbízható, tisztességes gyerek volt a gárdista. Szerette. „Ne menj hozzá .. Mabei elképedve pillantott fel a gombóccá gyűrt zsebkendője mögül. „De mikor szeretem”, szipogta elkeseredetten. „Amikor meg akartam látogatni — nem őt, Mabeit —, azt telefonálta, az elkülönítőbe nem engednek be... Aztán mégis bementem”, vallotta be. „Az istállómester egyetlen szó nélkül beengedett... És ő még azt sem mondta, hogy köszönöm...” Hát ez volt. Aznap nem mentek moziba. A Regent’s Parkba sem. A Temze-parton sétáltak és meghasadt a szívük. A végén már nem is civakodtak. Belefáradtak. Csak mentek egymás mellett, kézen fogva, szótlanul, szenvedve, némán. De azért görcsösen fogták egymás kezét. Erős, izmos keze volt a gárdistának; jó volt elbújtatni az ujjait a tenyerében. Kedves, kicsi keze volt a lánynak; jó volt szorosan átkulcsolni az ujjaival. De a harag és a szívfájdalom tartott. Szó többé nem esett. És ez volt a legrosszabb: veszekedés nélkül ki lenne képes kibékülni? És hogyan? Otthon, Mabelék háza előtt, egyetlen, szomorú csókkal váltak el egymástól. Mabei nem hívta fel a lakásukba; a gárdista nem kérdezte, akarja-e, hogy még egy fél órára bemenjen hozzájuk. „Thomas nem jött fel?”, kérdezte az anyja csodálkozva — Thomasnak hívták a gárdistát, nem Bilinek, ha már éppen erről van szó —, amikor Mabei egyedül nyitott be a lakásba. Mert hát Thomas, hacsak nem vetődtek haza későn — színházból, esti moziból —, mindig feljött még egy csésze teára, egy-két vajas piritósra. „Nem", mondta Mabei szűkszavúan. „Egy szóval sem mondta, hogy fel akar jönni.” „És te nem hívtad?”, csapta össze az anyja elámulva a két tenyerét. „Hogyan hívtam volna, ha egyszer nem mondta, hogy fel akar jönni?”, kérdezte Mabei
