Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Rácz Olivér: Mabel — a gárdista, meg még egy Mabel (elbeszélés)
értetlenül, bár némileg következetlenül, és a szeméhez nyomta a gombóccá gyűrt zsebkendőt. „Kérsz valamit enni?” Erre már nem is válaszolt, csak a fejével intett, tagadóan, szenvedve, szótlanul. Meghalni. Éhen halni. Az lenne a legjobb. Akkor majd gyászolná a gárdista. — Ma dűlőre viszem a dolgot — közölte a gárdista másnap reggel keményen, elszántan, miközben Mabei nyergét, a kengyelsztjakat, a kantárt, zablát ellenőrizte. — Eleget vártunk. Eleget marcangoltuk egymást. Ha összeházasodunk, minden másképpen lesz — ígérte Mabei bal hátsó patájának, mert akkor éppen azt vizsgálgatta. [Mabeit aznap manikűrözték.) — Ha szolgálatban leszek, tudni fogja, mikorra várjon haza. Vacsora, törvényesített hitvesi ágy. Vasárnap reggel pedig — ha éppen nem leszünk szolgálatban — fűzte hozzá óvatosan —, én viszem ágyba neki a reggelit... Ma este megmondom neki. Nagyon helyes, mondta Mabei, a kanca. Mondd meg neki. Mondd csak meg nyugodtan. Nem nagyon figyelt oda a gárdista szónoklatára, őszintén szólva; aznap kapott egy vadonatúj nyeregtakarót, azt nézegette kedvtelve, hátratekert nyakkal, a vállán keresztül. Szép takaró volt, címeres, monogramos. Akkor is megismerte volna a szagáról, hogy új, ha _a gárdista nem mutatta volna meg neki. De a gárdista megmutatta, mielőtt a hátára simította volna: a gárdista mindig mindent megmutatott neki és mindenről beszámolt, ami fontos lehetett. Amikor ott álltak mozdulatlanul, büszkén a boltív alatt, a gárdista csukott szájjal, de elszántan, visszavonhatatlanul, még egyszer kijelentette: — Ma este. Vagy — vagy ... Nagyon helyes, mondta Mabei, a ló, szívélyes egyetértéssel, mert már régen elfelejtette, miről van szó. Aznap igazán barátságos, színpompás volt az utca képe: éppen akkor vonultak fel a lovas testőrök a Buckingham Palace felé. Mabel szívesen odanye- Tített volna nekik. Szívből gyönyörködött a tarka, vidám forgatagban. — Mabei — szólalt meg aznap este a gárdista rekedten és nagyon ünnepélyesen, amikor a Marble Arch közelében belekarolt a lányba —, mondani akarok neked valamit ... Mabelnak elakadt a lélegzete. Oristen, gondolta rémülten, csak nem akar szakítani? ... Éppen most? ... A tegnapi miatt? ... Igaza lenne, futott át az agyán bűnbánóan; úgy viselkedtem, mint valami szédült boszorkány ... — Hát akkor mondd — suttogta, és máris gombóc volt a torkában. — Azt akarom mondani, hogy ennek semmi értelme ... Mabelnak meg kellett állnia, rogyadozott a térde a kétségbeeséstől. A többit alig hallotta már. — Minek várnánk még tovább? Házasodjunk már végre össze... Mabei először azt hitte, rosszul hallott. Aztán akkorát dobbant a szíve, hogy a mellére kellett szorítania az öklét. A boldogságnak akkora hulláma öntötte el, hogy hamarjában szólni sem tudott. Ezer gyönyörűséges, meghatódott válasz tódult az ajkára, magasztos, csodálatos gondolatok, azt sem tudta, melyikkel kezdje. Éppen ezért a leglehetetlenebb, a legképtelenebb, a legostobább megoldás buggyant fel belőle: mintha nem is ő mondta volna, hanem valami félkegyelmű hülye, aki pontosan ennek a szerencsétlen mondatnak a kedvéért bújt bele az ő bőrébe. — Mondtam valaha is, hogy feleségül akarok menni hozzád? — kérdezte kötekedve. Mondta. Elintézett dolog volt. Az anyjával is. De a gárdistát annyira megdöbbentette a hetyke kérdés, hogy ez az eszébe sem jutott. Megtorpant, maga felé fordította a lányt. — Ez léha beszéd, Mabei — mondta komolyan, megbántottan. Mabelnak görcs szorította össze a torkát. De az a félkegyelmű, aki a bőrébe bújt, tovább idétlenkedett: — Én már ilyen léha vagyok. Nem tudtad? — Darling — kérlelte a gárdista —, térj észre. — Oké, oké — mondta vihogva —, már észnél vagyok... És vihogott, vihogott, görcsösen, sikongva, esztelenül. A gárdista aznap este sem ment fel hozzájuk teára.
