Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Rácz Olivér: Mabel — a gárdista, meg még egy Mabel (elbeszélés)

— Ez a ló beteg — fordult a gárdistához.

— Ez a ló még sohasem volt beteg, doki — tiltakozott a gárdista felháborodottan.

— Hát most beteg — mondta az állatorvos kurtán. — Hőemelkedése van.

Lassan végighúzta a tenyerét, majd az ujjai hegyét a ló szőrén.

— Tapintsa meg — mondta szűkszavúan. — Itt. Meg itt.

A gárdista engedelmeskedett.

— Az istenért, doki, mi ez? — pillantott rémülten az orvosra. Mogyoró nagyságú kis göböket tapintott ki a ló meleg szőre alatt.

— Elkülönítőbe vele — mondta az orvos. — Vérképet csinálunk. Vizeletvizsgálat. Széklet. Elkülönítőbe.

— Mi van? — bámult rá a gárdista halálra váltan.

— Vizsgálatok. Széklet. Lógombóc. Lócitrom. Kivizsgálás — magyarázta a doki türelmesen.

— És... és, mi lesz vele? — kérdezte a gárdista hebegve.

Az orvos rápillantott.

— Mi lenne? Agyba fektetjük, borogatást kap a homlokára, és a nővérke időnként majd megigazítja a párnáját a feje alatt és felolvas neki... Nem hallotta, mit mondtam? Vigyék az elkülönítőbe! Gyorsan! Hányszor ugassak?

A gárdista a kemény hangra megbántottan vigyázzba vágta magát.

— Igenis, sir! Parancsára, sir! — mondta sértődötten. — Gyerünk, Mabei — fordult a lóhoz tüntető gyöngédséggel. — Gyere, öreglány. Gyere szépen, darling. Elvégre mi közöm nekem ahhoz, hogy elpatkolsz-e vagy sem? — mormogta bőszen az orra alá.

— A doki dolga, nem igaz? Az őrnagy úré ...

Eloldotta Mabei kötőfékjét, kihúzta magát, tisztelegve jelentette:

— Viszem a lovat, sir!

Az orvos elvigyorodott.

— Ne gyerekeskedjen, Bili — mondta kedélyesen. A gárdistának nem Bili volt a neve, de a doki az egyszerűség kedvéért minden gárdistát mindig Bili néven szólított. — Ne gyerekeskedjen. Ha a lovának az a baja, amit gyanítok — márpedig kéthavi zsoldomat teszem rá a maga rozsdás sarkantyúja ellenében, hogy nem tévedek —, akkor három, na, mondjuk négy nap múlva már a nyergében ülhet. Az Epsomi Derbyre már nyugodtan benevezheti. A Király Derbyt még nem ajánlom; Ascot mindig nehéz verseny volt... Ott lovagolni is tudni kell, Bili — mondta ártatlanul.

— Mégis, mi baja van, doki? — kérdezte a gárdista könyörögve.

A doki gondtalanul legyintett.

— Valami ártatlan gyerekbetegség. Olyasmi, mint amikor a kis emberi maszatoknak csalánkiütésük van. Ha jobban odafigyelt volna a lókórtan előadásokon, maga is tudhatná . ..

— Mabei már régen felnőtt hölgynek számít — makacskodott a gárdista. — Miért lenne gyerekbetegsége? — kérdezte, eleresztve a füle mellett a doki csipkelődő megjegyzését.

— Előfordul az ilyesmi — vélte a doki hanyagul. — Magának például volt gyerekkorában — elfordult, mintha a ló tomporát venné szemügyre, s közben valami szörnyű görög szót mormogott. — Volt, Bili?

De Mabei, a válla felett hátrasandítva, látta, hogy a doki megint vigyorog a bajusza alatt.

— Nem is tudom — mondta a gárdista zavartan.

— Na látja! .. . Hát még lehet — mondta a doki, és szeretettel megveregette Mabei tomporát. — Ne félj, kislányom. Egykettőre csüdre állítunk ...

Mabei nem félt: engedelmesen baktatott az elkülönítőbe. Egyszer már volt ott: valami oltások ügyében. Amúgy unalmas hely volt, különösen most, hogy egyedül lézengett benne. De a gárdista nem hagyta magára; minden szabad percét vele töltötte. Valahányszor a doki betaszította az injekciós tűt Mabei bőre alá, a gárdista úgy érezte, mintha az ő tomporát döfködnék.

Jól megvoltak kettesben: pihentek, urizáltak, elbeszélgettek erről-arról. A gárdista olykor mesélt is: szép meséket tudott. Az aranyszőrű táltosról, szárnyas pegazusokról (muris volt, de Mabei nem szerette volna, ha neki is szárnyai nőnének: hülye érzés