Irodalmi Szemle, 1985
1985/1 - FÓRUM - Mayer Judit: A magyar nyelvre való fordítás módszertani kérdései
Hogy mit nehezebb fordítani, verset-e vagy prózát, ez véleményem szerint az eldöntetlen kérdések közé tartozik. Egy bizonyos: verset fordítani igazán csak költő' tud, prózát ellenben fordíthat jól az is, aki maga sosem írt regényt vagy novellát, tehát nem hivatásos író. Vannak persze olyan állítások is, hogy a műfordítás a fordítótól az eredeti mű szerzőjének írói vagy költői kvalitásait legalábbis megközelítő kvalitásokat kiván, ezért csakis írók és költők lehetnek jó vagy éppenséggel kiváló műfordítók. Ez azért ilyen formában szerintem nem igaz. Annyi tény, hogy igen sok nagy költő és író egyúttal kitűnő műfordító, de azt is megállapíthatjuk, hogy ismerünk nem egy jól sikerült fordítást, melynek alkotója maga önálló művet nem írt. Mint ahogy sok nagy író és költő nem próbálkozott műfordítással. A műfordítás természetesen magán viseli a fordító egyéniségének jegyeit is. Ez elkerülhetetlen, hiszen ő egy másik nyelvvel bánik, azt idomítja legjobb tudása szerint az eredetihez. Ahogy Illés Endre találóan mondja: „A fordító általában keresztutakon áll. Szinonimák közt válogat. Hű akar lenni — és lehetőségeket latolgat.” Ilyen pedig mindig több van, s hogy a lehetséges jó megoldások közül melyiket választja, az az egyéni benne, ebben van az ő alkotó munkája. De a fordítónak sosem szabad elfelejtenie: neki nem az a feladata, hogy önmagát adja, mintegy ráerőszakolva magát a szerzőre, hogy okosabb, szellemesebb vagy éppen naivabb, korlátoltabb, egyszerűbb vagy bonyolultabb, finomabb vagy durvább legyen a szerzőnél, hanem az a dolga, hogy minél jobban felfogja, megközelítse a mű lényegét, alávesse magát a szerző szándékának, ne akarjon valami mást, valami újat teremteni, ne próbálja a művet a maga képére formálni, maradjon meg a hű tolmács szerepénél. Ez az, amit úgy hívnak: fordítói alázat, s aminek szükségességét egyesek legújabban kétségbe vonják. A nyilvánvaló tárgyi tévedések — esetleges hibás adatok — kiigazítása élő szerző esetében konzultáció dolga. Már nem élő szerzők szövegébe még ilyen esetben sem tanácsos csak úgy beavatkozni, a legtisztább javító szándékkal sem. Esetleg jegyzetelni lehet, ha fontos, lényeges tévedésről van szó, nehogy az olvasó arra a következtetésre jusson, hogy a neki is feltűnő hibát a fordító követte el. A felsorolt elvek, követelmények természetesen éppúgy vonatkoznak a fordítást ellenőrző szerkesztőre, megtoldva azzal, hogy ő nemcsak a szerzőt tartozik tiszteletben tartani, hanem a fordítót is. Valljuk meg, ez a legnehezebb, kivált akkor, ha a fordítás nem a legsikerültebb. Jó fordítást jó szerkesztő el nem ront, leföljebb néhány igazítással, ötlettel még jobbá teszi, kigyomlálja belőle az esetleges tárgyi tévedéseket, félreértéseket, stilisztikai vagy nyelvi hibákat, de a fordítás „szabásán” nem változtat. Rossz fordításból a legjobb szerkesztő is csak arca verítékével képes elfogadható szöveget faragni, egészen jót aligha. Az azonban a szerkesztői fegyelem alapvető követelménye, hogy a szerkesztő ne változtasson a fordítás szövegén pusztán azért, mert neki valami így vagy úgy jobban tetszik, s ő más megoldást választott volna, bár az is jó, amit a fordító választott. A fordítói szabadság kérdése mindig sok vitára adott alkalmat. Ezek a viták végigkísérik a műfordítás történetét, s mindig újra fellángolnak. Azzal a kérdéssel együtt, vajon van-e abszolút, időt álló fordítás, és valóban szükséges e a világirodalom legnagyobb alkotásait bizonyos idő elteltével újrafordítani. Bizonyára sokan ismerik a legutóbbi Hamlet-vitát, mely a körül forgott, jogos-e, kell-e Arany János Hamlet-fordításán változtatni, és egyáltalán eljött-e az ideje, hogy a nagy magyar klasszikusok által fordított Shakespeare-drámákat újrafordítsák. Somlyó György foglalkozott ezzel a kérdései a Kortárs ez évi 7. számában, tőle idézem: .......a fordításnak mint műfajnak a különlegessége az, hogy rejtélyes módon romlandóbb az eredetinél. A legnagyobb költők fordításának nyelve, bár azonos eredeti műveik nyelvével, általában mégis rohamosabban és menthetetlenebbül évül el. Ez csak úgy lehetséges, hogy a jelenség nem a jel, hanem a jelentés tartományába tartozik. Az eredeti mű rögzíti a maga idejét, a fordítás a maga idejéhez rögzül. Ezért hát ha igaz . . ., hogy költő az, akit újra olvasunk, ennek analógiájára éppoly joggal megállapíthatjuk: világirodalmi érték az, amit újra fordítunk. Újra meg újra kell fordítanunk. A fordítás egész története az irodalmon belül ezt mutatja.” A z eredeti mű csak önmagával mérhető — állapítja meg a továbbiakban Somlyó György —, s lehetőséget ad az új értelmezésre. Nem így a fordítás, mert az maga is
