Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Bereck József: Télidőben, csendes hajnali órán (novella)
A trombita repetái. Sürgetően, türelmetlenül. Hangja apró, forró kisüléseket indukál az agyban. G. Nagy Tódor kifordul a párnák közül. Ütődötten ül szegény a kényelmes parasí'.ágy szélén, a jelcsapódó és mégis pihekönnyű dunna alól az éjszaka kénköves szagai csapnak elő, a férfi szeméből sárga kölöncök lógnak, a tarkója zsibong... Zubbonya és nadrágja az ágy magas támláján. A nyirkosság még el sem illant belőlük. Az átázásoktól térképes kapcáiből sem. A csizma faggyúval kezelt bőre pöccedt. Amikor hangosan nyögve beleerőlteti kapcába bugyolált nagy lábát, szívében már kiválasztja azt a rőt bajszú, gyermekien riadt tekintetű kékzubbonyost, aki ezúttal már semmiképpen nem tagadhatja meg tőle azt az átkozott, tompa ütésű golyót... A hófehér díszemelvény első soraiban mutatós hölgyek. Mintha a seregek vonulása csakis miattuk történne. Most is — és mindig. Keskeny, ápolt kezük a mellvéd bársonyán. Nagyvilági könnyedség, fesztelenség minden mozdulatuk. Az előkelőség persze mozdulatlanságukból is sugárzik. Sőt abból igazán. A férjek, kísérők, lovagok — egyértelműen nehéz lenne megnevezni őket — mögöttük. Látszólag takarva, de a vízszintesen és függélyesen is mozgatható és beállítható tükörborítás jól mutatja, hogy ők a kül nagy- becsü képviselői. A protokoll tényleges alanyai. Nyúlánk vagy köpcös, kisportolt vagy nyeszlett alakjuk megsokszorozódik a tükrökben. Mint pohárszékben a címkés palackok. Egész lényükkel a kellem érzetét igyekeznek kelteni. Részben sikerrel. Ettől függetlenül valami csüggesztően panoptikumi is van bennük ... Kemény arcélek, merev tekintetek. Ahogy a regula előírja. Itt fordulnak, egészen közel, a még szabad mezők felé. Akárha egyenletesen lapozott képeskönyv oldalain váltanák egymást — dübörögve. Szélsikálta és napcserzette arcbőrök. A pofacsontok szögletességében: császárok és királyok erőszakossága, akaratossága. Marcus centurio, akit Patkányölőnek is neveznek, egy fejjel magasabb a légió legmagasabb katonájánál. Az idistaviusi csatában, a Lidércek Völgyében a gyalog;ági mani- pulus csapdába került. A germánok úgy vetették rá magukat Marcus centurióra — éppen mert olyan hatalmas volt —, mint kopók a medvére. Ráakaszkodtak a nyakára, karjára, lábára. Reménytelennek látszott a helyzet. Szerencsére oldalról, még időben, betört egy lovas turma s kimentette őket. Egy buzogánycsapás azonban örökre elcsúfította Marcus arcát. Azóta kimondhatatlanul durva és kegyetlen ... Nicsak, a nyalka Joseph Trotta hadnagy, egy gyalogos szakasz élén. A solferinói csatában megmentette a fiatal császár életét, aki két vezérkari tiszttel a frontot járva, váratlanul megjelent mellettük. Tulajdonképpen Tüzet szüntess! után volt már, az ellenség visszavonulóban, utóvédjük azonban még szemben állt velük. Ha pedig valaki távcsövet emel a szeméhez, tudtukra adja, hogy méltó célpontja egy mesterlövész golyójának. Ezt felismervén, Trotta hadnagy gyarsan lerántotta a földre az uralkodót, s testével fölfogta a neki szánt golyót. A két vezérkari tiszt nyomban fontoskodni kezdett, ahogy ez már ilyen helyzetekben lenni szokott. Az odasiető ezredorvos ott helyben, a legfőbb hadúr jelenlétében kivette a hadnagy lapockájából az ólmot. A fiatal tiszt négy hét alatt felépült sérüléséből, s garnizonjába már a kapitányi rang, minden kitüntetések legmagasabbika: a Mária Terézia-rend és természetesen a nemesi cím birtokában tért vissza. Sok-sok évvel később Joseph Trotta von Sipolje kapitány kisfiának első olvasókönyvében elfehérülő ajakkal, remegő szívvel olvasta egykori hőstettének leírását: „A solferinói csatában Ferenc József, a mi császárunk és királyunk nagy veszedelembe került. Az uralkodó az ütközet hevében annyira előremerészkedett, hogy egyszerre csak mindenütt ellenséges lovasok vették körül. A legnagyobb veszélynek ebben a pillanatában egy fiatal hadnagy ugratott oda megizzadt pej lován, kardját forgatva. Hej, hogy zuhogtak ott a kardcsapások az ellenséges lovasok fejére és hátára! Egy ellenséges lándzsa az ifjú hős mellébe fúródott, de ekkorra az ellenség nagy részét már lekaszabolta. Meztelen kardjával a kezében az ifjú, rettenthetetlen uralkodó könnyen kivédte az egyre lanyhuló támadásokat. Az egész ellenséges lovasság fogságba került akkor. A fiatal hadnagy pedig — Joseph von Trotta lovag volt a neve — megkapta a legmagasabb kitüntetést, amit hazánk hős fiainak adományozhat: a Mária Terézia-rendet.”
