Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Zs. Nagy Lajos: Tőzsér

MA DÁCH-DÍJASAINK 1984

rj~) rr r

1 ozser

Sokáig tűnődtem, milyen címet írjak e cikk fölé, amely ugyan szerkesztőségi felkérésre íródik, de amelyről előre tudom, nem méltatás, hanem személyes és nagyon szubjektív vallomás lesz; tűnődtem, mert azt akartam, hogy a cím frappáns és lényeget kifejező legyen, pedig kár volt a fejem törnöm, hiszen végül is azt írtam fölé, ami az első pillanatban eszembe jutott: Tőzsér. Vagyis: a lényeget. Amiképpen ritkán írjuk s még ritkábban mondjuk azt, hogy Petőfi Sándor, Ady Endre, Babits Mihály — a Tőzsér Árpád is szinte szőszaporításnak hat, tudálékosságnak, idegenszerűségnek, mintha az illető, aki így mondja, most csöppent volna ide körénk s még csak tanulja a magyar nyelvet, ismerkedik irodalmunkkal.

Tőzsér.

Elég ez így, hiszen nincs belőle több.

Nemcsak a név, viselője is „egyedüli példány”.

Költő. Lírikus. A legjobb lírikusunk. De a líra feminin, nőies műfaj, exhibicionizmus, Tőzsér viszont a legférfiasabb költő, akit valaha ismertem, ezért nem is elégszik ő meg ezzel az egyetlen műfajjal: ír esszét, kritikát, irodalomtörténeti tanulmányt, „adalékokat” gyűjt Az ember tragédiájához, műfordít, hozzászól, vitázik, állást foglal: a legváltozatosabb férficsizmákat rakja asztalunkra, egyre lendületesebben, dühösebben — meghök- kenve figyelünk és örül a szívünk.

Régebbi versei andezitből vagy pengő acélból készültek, komoran (mogorván) feketék váltak, vagy mint a rozsdamentes acél, fényesek, de mindig kemények: „Szúrok, ha szúrnak, rúgok, ha rúgnak, nem hajlok se új, se régi úrnak.”

Legújabb verseiben látszatra megszelídült, meglágyult ez a költészet, de ez tényleg csak látszat, optikai csalódás, Tőzsér ma is a régi hajthatatlan és hajlíthatatlan költő, aki volt, erős és kemény, de ezt az erőt és keménységet hol az irónia szelíden szomorú, hol a szarkasztikus gúny vad és vakító fényei pásztázzák — és a szemünk káprázik belé, néha úgy tűnik, fényévekre röppent kozmikus magasságokba önmaga fölé, s ugyanakkor hűségesen megőrizte régi önmagát is. Mintha ő egymaga lenne a támadó, bombázó repülőraj, de a fényszórókkal eget ostorozó légvédelmi tüzérség is. (Ez így alighanem képzavar, de nem baj! Nem ő, én követtem el.)

„... elhatározta, hogy csak azért is tovább megy a megkezdett úton, s lét nélküli tudatához lét nélküli, vagy ha úgy tetszik: vers nélküli verseket fog írni.”

(Mittel úr feltalálja a vers nélküli versetf

Mittel úrnak sikerült, Tőzsérnek nem, ehelyett, vagyis a vers nélküli vers helyett teremtett egy, a mi tájainkon (értsd: a magyar nyelvterületen) soha nem volt, káprázatos költészetet. Ami bosszantó a számomra: írtak már Tőzsérről szép és elismerő méltatásokat, itthon is, Magyarországon is, de szinte mindig valakihez hasonlították, a legtöbbször Nemes Nagy Ágneshez, Pilinszkyhez, ami lehet megtisztelő összehasonlítás, hiszen nagy és jelentékeny költőkről van szó, épp csak: nem igaz, igazságtalan, érvénytelen.

Tőzsér az Tőzsér, és senki más — egyedülálló költője irodalmunknak.

És egyedülálló ő tanulmányírónak, kritikusnak is. Alapos, hatalmas területet átfogó, kultúrákat átélő műveltségéről régen tudunk és beszélünk, filozófiai, sőt természettudományos felkészültsége lenyűgöző; most, hogy legújabb tanulmányait olvasgatom (pl. a Cselényi legújabb kötetéről írottat), még inkább csodálkozom: az utóbbi években sokat betegeskedő, kórházakban vergődő-szenvedő költőnek miképpen maradt ideje ennyi ismeret megszerzésére, begyűjtésére, feldolgozására, és most is a Cselényi-versdzsungel bekalandozására, föltérképezésére.