Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: Antimilitarizmus a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalomban

Bábi Tibor személyes múltjában tulajdonképpen az emberiség múltja tükröződik, Ismétlődik:

„Már sose felejtem: lángolt az ég, lángolt a fű, elzuhantak holtan a kormos fák, s hajléktalan, két front között, a meztelen föld ölére bújva sirattalak, fegyverrel megcsúfolt szabadság.

Ennyi, ez volt az ifjúságom: a megperzselt bokrokban haldokló madár éneke, letarolt táj.”

Ugyanezzel az élményvilággal érkezik költészetünkbe OZSVALD ÄRPÄD is, aki ugyancsak felpanaszolja, hogy gyermekkorát „a háború megette”, s bár a háború emléke tulajdonképpen állandóan kíséri, miként arról korábbi versei közül az Emlékszem jól vagy a Szikince-parti fűzfák című is tanúskodik, a borzalmas élmény majd 1970-ben, a Szekerek balladájában érik igazi verssé, komor és monumentális vízióvá, a költemény IV., azaz utolsó részében, ahol a költő az aknák tüzében vacogó szekerek képében tömöríti vád- és mementó-érvényű lírává az égre kiáltó iszonyatot:

„Szekerek, jaj, szekerek, futnak az árok peremén, az álmokért, az életért, fuldokló, öreg tehenek kötélen mennek utánuk, fejük leszegik konokul, nyáluk a megfagyott fűre hull.

Szekerek, jaj, szekerek, viszik a bútort, kenyeret, dunna között a gyereket, reszkető kezű öreget, káromkodást és halk imát, saroglyán haldokló katonát.

Szekerek, jaj, szekerek, égre meredő rúddal, aknák tüzében vacogok, véres lovak párája csapódik a kisafára, küllők forognak — szélmalom, földet nem érő fájdalom,

utaktól megfosztott kerék, hátára zuhant óriás, kék vasat borító zúzmara, csillagot könyörgő éjszaka.”

Ozsvald kötészetében egyébként ugyancsak a hatvanas évek elején szaporodnak meg az antifasiszta és háborúellenes versek: abban az időben, amikor Fábry a neofasizmus jelentkezésére é3 az „atomnihilizmus” veszélyére figyelmeztet, s amikor — mint Zs. Nagy Lajos a Nem! című, s már a címével is kétségbeesetten tiltakozó versében meg- döbbenten konstatálja — „Mao Ce-tung, a költő, felrobbantja az első kínai atombombát”'. Ez az időszak, mint látjuk, valóságos virágkora antimilitarista szellemű szépirodalmunknak.

Ozsvaldnak „Auschwitz keserű füstje” marja a torkát (Pinkas zsinagóga], s rettegve dühben rá, hogy az emberiségen „Fegyverek gőgje hatalmasodik el”, „tudósok lombikjaiból kitör az arab mesék palackba zárt rossz szelleme” (Arkhimédész], „vérgőzös, kopár partokon” áll a világ, mert érveiért „fegyver felesel”, úgy látszik, nem volt elég a rosszból, „kell még a sír, puszta, jeltelen” (Harangszó]. Az ember és az élet ellen