Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: Antimilitarizmus a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalomban

sem lenne hiteles, hl nem szabadon szakadoznának fel belőle a gondolatok, vagyis, ha következetesen időrendben idézné fel emlékeit. A regény szerkezete véleményem szerint adekvátan tükrözi Acs Kálmán megrendült lelkiállapotát. Azt hiszem, inkább Fábry Zoltánnak van igaza, aki annak idején mint hozzáértő esztéta művét értékelte a Messze voltak a csillagokat.

Ács Kálmán, a regény főszereplője, aki végiggyalogolta fél Európát, és mégsem volt sehol, csak háborúban, nem akar emlékezni az ifjúságát felemésztő őrült időszakra, amelyben még a harangokat is mozgósították, ágyúkká öntve csatába vitték, de az egyszer már végigszenvedett valóság újra, tizenhét év múltán is beleszól immár megállapodottnak hitt életébe: a fia kezében felrobbant egy gránát, s Ács Kálmán a borzasztó élmény hatására kénytelen újra felidézni, átgondolni, újraélni mindent: rádöbben, hogy „Nem lehet elfelejteni, a háborút nem lehet elfelejteni... A pusztítás emléke olyan, mint egy gonosz árnyék, kíséri az embert. Ott rejtőzik a lélek legmélyén, s elég egy pillanat, mindent felidéz és gyötrődni kell újra elölről”.

„Dobos kisregényének tárgya és atmoszférája: a második világháború — írja az Irodalmi Szemle 1964/6-os számában Fábry Zoltán. — Fluiduma az a lélekáradás, melyet ez a minden idők legbarbárabb embermerénylete az íróban akkumulál, hogy az évek múltán is teljes intenzitással és el nem lankodón vádolhasson. A vád azonban nemcsak a tegnapot illeti, de lényegében a mát: az emberi közönyt és fásultságot, az emberek feledékenységét, a feledni-vágyást és feledni-muszájt, mely azonban épp ezzel veti meg a holnap háborújának az ágyát.”

A Fábry említette vád és mementó Dobos Egy szál ingben című regényében, ebben a — Koncsol szavaival élve — „hangsúlyozottan nemzetiségi regény”-ben is jelen van, igaz, ezúttal mítoszba transzponálva. „A mítosz — írja Koncsol — . .. úey hat a regényben, hogy az egész elsüllyedt, de fel-feltörő múltat az egyetemes emberi szenvedés, a létért a remény és a csalatkozások hullámverésében harcoló emberiség hol kortársi, hol történelmi analógiáival az emlékeztető példa érvényére emeli.” (Koncsol: ívek és pályák, 143.)

Költőink közül mindenekelőtt a kommunista költők verseiben jelenik meg a háború motívuma és a cselekvő háborúellenesség állásfoglalása, bár Cselényi Lászlónak a hatvanas évek elején született költeményei is az „őzbokájú békét” evokálják, s az „őrült radioaktív sugarak” száguldozása közepette ő is békességet kíván „a jószándékú kisemberek karácsonyesti asztalára”.

A felszabadulás utáni első költőnemzedék képviselői közül mindenekelőtt a korán elhunyt BÄBI TIBORt kell megemlítenünk, aki az 1985-ben megjelent nagy filozófiai költeményében, A Forrás éneké ben tulajdonképpen az egész emberi történelmet az öldöklő háborúk történeteként vizsgálja (de nem feledkezik meg a történelmet pozitív irányban befolyásoló osztályharcokról és forradalmakról sem, amelyeknek hagyatékát vállalja): „Örökségem kőbalta, csatabárd, emlékeim az osztályharcok, háborúk története”; „Munkánk gyümölcse bezúzott koponya — kettéhasadt világ; a Földön véges-végig szörnyű hadrendben fölvonultak már a dolgok”, a jelenlegi világot „a fegyverekbe kovácsolt absztrakt gyűlölet” mozgatja. „(...) a kard igazsága nekem nem igazság” — jelenti ki a költő határozottan, s szomorúan szemléli az új'conquistadorok életre keltét. A hatvanas évek elején papírra vetett sorai, amelyekben a világűr militarizálására figyelmeztet, mintha csak napjainkban születtek volna: Bábi merdöbbenten konstatálja, hogy az öldöklő emberiség nem elégszik meg csak a Földdel, már az égre irányítja „éber és alattomos” fegyvereit, már a Holdat is „orv pisztolyok, rakétaágyúk vették célba”. A költő fegyvere ez ellen az öldöklő világ ellen csakis az a gyűlölet lehet, amellyel a szeretet vértezi őt fel, mert az ilyen gyűlölet „Ha öl, csak harcban öl, hogy véget vessen minden véres harcnak”. Segítségül pedig nem valamiféle földöntúli hatalmakat, haragvó és zsarnok isteneket hív Bábi, hanem a béke ügyén való fáradhatatlan, verítékkel járó munkálkodást és az aktív emberi értelmet:

„Tudom:

verejtékem s az ész a megváltásom. A mindenség bennem és általam békül meg önmagával, s én visszájára forgatom céltalanságát, öldöklő ösztönét; békességet szerzek, de megölöm és elpusztítom, aki öl.”