Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: Antimilitarizmus a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalomban

például Fábry Zoltán szenvedélyes antifasiszta é3 antimilitarista publicisztikájáról, amely a felszabadulás után főként a neofasizmus és az „atomnihilizmus” megjelenése és nyugati térhódítása idején — a hatvanas években — játszott irodalmunkban komoly mozgósító szerepet, sem pedig Egri Viktornak az utóbbi tíz évben megjelentetett önéletrajzi fogantatású, memoár jellegű műveiről (Angyalbőrben, 1976; Társakkal és társta- lanul, 1978; Fény és kenyér, 1983), amelyek elsősorban a dokumentum rodalmat gazdagítják. De nem beszélünk azokról az egyébként becsületes, tiszta szándékkal létrehozott műalkotásokról sem, amelyekben a cselekvő háborúellenesség, az antimilitarizmus nem transzformálódik esztétikailag is érvényes irodalommá, s kizárólag írói „kiszólások”, az újságcikkek nyelvén megfogalmazott „tételek”, azaz direkt megfogalmazások formájában — tulajdonképpen idegen anyagként — van jelen a műalkotásban. A háborúellenesség foealmán belül szigorúan el kell határolnunk továbbá az antimilitarizmust a pacifizmu tói, mert míg az antimilitarizmus aktív és előremutató magatartás, a pacifizmus passzív és — mivel lényegében a „ne állj ellen a gonosznak” elvet is magában foglalja, tehát még a nemzeti-felszabadító harcokat, a forradalmakat, vagyis az igazságos háborúkat is ellenzi — vitathatatlanul negatív, végső soron haladásellenes jelenség. A félreértések elkerülése végett azonban szükségesnek tartom megjegyezni, hogy fel- szabadulás utáni irodalmunkban a pacifizmus rendkívül ritka, megnyilvánulásai főként Egri Viktornak a két világháború között írt műveiben mutathatók ki (pl. a Felkél a napban).

Az antimilitarista szépirodalmunkról szóló tanulmány felszabadulás utáni fejezetét

— az imént felsorolt megfontoslások alapján — kétségtelenül RÁCZ OLIVÉR életművével kell kezdenünk. Rácz Olivér első verskötetének, a Kassai daloknak a prológusában a következő művészi programot, ars poeticát fogalmazta meg magának:

„Hiszek a versben. Hiszem, hogy kell a vers, hogy gyors jelent jövővel egybefonjon, és hogyha kell, vádat s mementót kongjon: emlékezz, ne felejts!”

S a vádat-mementót kongó szavak, az antimilitarizmus emlékezetes dokumentumai Rácz Olivérnek nemcsak a vegeiben, hanem regényeiben és remekbe szabott novelláiban is az emberségbe és az emberiessségbe, a humánum győzelmébe és legyőzhetetlenségébe vetett hitet hirdetik: az emlékezésből, a semmit-sem-felejtésből fakadó elkötelezettséget, hűséget, vállalást. Amit a „lírai realizmust” az „erkölcsi realizmussal” azonosító Fábry Zoltán oly felejthetetlenül fogalmazott meg Rácz Megtudtam, hogy élsz című regényéről szólva: „A regény csillagragyogása, lelke a lírai realizmus. A lírai realizmus szívig ható vállalás, lélegzet-fojtogató mellre ölelés. Szolidaritás. Hűség. A jónak, az igaznak, a szépnek a kicsengése. Minden, ami emberségi károsodás és erkölcsi ficam nélkül vállalható... Rácz regénye az eszmélés és eszméltetés könyve(...)” (Irodalmi Szemle, 1964/4.)

A Megtudtam, hogy élsz című, először 1963-ban kiadott, majd a közelmúltban az irodalmunk értékeit felmutatni hivatott Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban ismét megjelentetett regényben — melynek stílusbeli gazdagsága Turczel Lajos megállapítása szerint páratlan a csehszlovákiai magyar irodalomban — a szerző 1938-tól a második világháború végéig s az új élet megkezdéséig követi nyomon hősének, Hernádi Tivadarnak az életútját. A regény műfaji újdonságát Görömbei András a következőképpen jellemzi: „A hős egyéniségének belső magja elszánt és egyértelmű, de hogy tiszta emberségét megvédhesse, hogy ne roppanjon össze, megkettőzi magát, s a megsebzett egyéniség fölé épít egy krúdys, játékos figurát, énjének azt a mását, mely látszólag meggondolatlan és vakmerő, kiváltképpen pedig mókázó, szerepeket alakító. C:ak így, ket- ten tudják elviselni az életet. Csak így, kacagva és gúnyolódva tud sorsa fölé emelkedni a hős. Nincs más mód — tudja, hogy kirakják állásából, belekényszerítik a Horthy- hadseregbe —, felveszi hát a szerepet, hogy a történendőknek némi okot adion. s mé? inkább azért, hogy a játékból bátorságot merítsen.” (Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945—1980, 197.)

Rácz Olivér regényéről mindjárt a megjelenése után s az azóta eltelt esztendőkben is aránylag sokat írtak, témánkra vonatkozó újat tehát az eddig megjelent értékelések