Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - NAPLÓ - Fónod Zoltán: Fábry Zoltán közírói és kritikusi tevékenysége a két világháború között

különösen a német Irodalomban eresztett mély gyökereket. Nem véletlen, hogy Fábry számára a „német irodalom legsúlyosabb egyéniségei a magányosak: Gottfried Benn, Carl Einstein, Alfred Döblin, a halott Franz Kafka”. A csúcsot Becher és Bertolt Brecht jelenti számára, de látja már a kor „legérdekesebb Íróját”, Ilja Ehrenburgot s az új orosz irodalmat is, mely az új valóság talaján bontakozott ki. A Korunkban megjelent Oj valóság — új irodalom című írásában (1929) nemcsak az emberirodalom csődjének okait ismeri fel, hanem annak a hallatlan eseménynek a tanulságait is, hogy a forradalom győzött Oroszországban. Gorkij, Biok és Majakovszkij mellett meglátja az újakat is, akik részt kérnek a munkából, Dorohovot, Szerafimovicsot, Vszelovod Ivanovot, L:oe- gyinszkijt és másokat. Az amerikai irodalomból is a kendőzetlen valóságábrázoiást helyesli (Upton Sinclair, Dos Passos és Theodore Dreiser nevét említi). Az ő munkásságuk alapján jut el a felismerésig, hogy a valóságirodalom átélési folyamat eredménye, ahol „az imaginárius vagy a plátoni felelősségérzet helyére a tényleges, ellenőrizhető felelősségérzet” lépett.

Olyan ez a felelősségérzet, mint Adynál, aki azért vállalta Petőfit („Petőfi szavánál szükség van jobb szóra...”), mindenekelőtt azért tekintette példaképének, mert azt vallotta, hogy a költő, író együtt lélegezzen a korával, a történelemmel. A harmincas évek elejétől Fábry a valóságirodalom koncepcióját kérte számon kortársaitól, a korábbi magatartására jellemző türelmetlen egyoldalúsággal. Elsősorban az erkölcsi hovatartozás volt számára a fontos, még akkor is, ha tudatéban volt annak, hogy az etika nem esztétikai kategória. Az író és közíró Fábry azonban politikai fogalmakkal dolgozott, s kritikusként is ezt alkalmazta. A szocializmus eszméinek hazai megvalósításáért kérlelhetetlenül harcolt, a történelmi erővé vált proletariátus érdekében.

Ügy érezte, hogy a „valóságirodalom első, eldöntő meghatározója csak az osztályharc lehetett”. A „muszájmunka” és „rohamcsapat” elmélet következménye volt, hogy mint később önkritikusan írta — „a vízzel együtt sokszor kiöntöttük a gyereket is. Utána a gyereket kellett megkeresni és jogaiba visszahelyezni”. A valóságirodalom Prokrusztész-ágy szerepe okozta azokat az egyoldalúságokat, értéktévesztő megnyilvánulásokat is, melyek sértették a kortárs magyar irodalom kiemelkedő képviselőit, s a kvaterkairodalomnak minősített Nyugat törekvéseit is. Arról van szó, hogy az esztétikai szempontok kizárólagosságát a húszas évek második felében a társadalmi haladás szempontjainak kizárólagossága váltotta fel. Előbb az emberirodalom, majd a valóságirodalom mércéje szerint ítélte meg a csehszlovákiai magyar, sőt a nemzeti irodalmat is. Fábry lekicsinylő, elmarasztaló kritikát írt Móricz, Kodolányi, Kassák és Karinthy műveiről, munkásságáról. Elég volt számára, hogy azt olvassa, „Móricz Zsigmond díszpolgár” lett Tiszavécsen, vagy hogy Karinthyval együtt József főherceggel bankettoztak ITíz szomorú, magyar év; 1930), s máris mértéket veszített. Túlzásai közé tartozott, hogy Földes Sándort hihetetlenül túlértékelte (Ady mellé állította), s Barta Lajos jelentéktelen regényét (Sötét ujj) Móricz Őri muri és Kivilágos kivirradtig című regénye fölé helyezte. A „Szlovenszkó réme” jelző tehát nem a bátor hangú írásoknak szólt, hanem a könyörtelen kritikusnak. Túlzásaiban, a politikai szempontok egyoldalú érvényesítésében szerepet játszottak az emigráns írók is. Jó kapcsolatot tartott fenn az emigráns magyar irodalommal (ezt tartotta „európai nívójúnak”) s a moszkvai Sadó és Kalapács szerkesztőségével. Szerepet játszott ebben az is, hogy kezdettől fogva azonosult a RAPP és a Forradalmi írók Nemzetközi Szövetsége határozataival. Közismert, hogy az irodalom fejlődését akadályozó szemlélet miatt került sor 1932 áprilisában — párthatározatra — a RAPP feloszlatására és a gorkiji realista humánum győzelmére.

A Fábry által okozott hibákat nem menti, legfeljebb csak magyarázza, hogy ezeket később maga is belátta. A Kúria, kvaterka, kultúra (1964) című könyve visszanézőjében ezt írta: „Amit később a fasizmus fő ismérveként átkoztunk és pellengéreztünk — e kizárólagosságot és tekintetnélküliséget —, azt igazunk tudatában tiszta szívvel korparancsként gyakoroltuk.” Maga is tudta, hogy ez ad számára „szociológiai és történelmi felmentvényt, de az esztétikai elmarasztalást ez semmiképpen sem hatálytalaníthatja”. Ezek az önkritikus szavak utalnak arra is, hogy a József Attila felállította mérce: „az igazat mondd, ne csak a valódit”, csak fokozatosan vált kritikusi tevékenységében a realizmus törvénytáblájává. Érdemei közé tartozik viszont, hogy A magyar proletárirodalom platformtervezete ellenére is kitartott Ady és József Attila mellett. Vitathatat