Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - NAPLÓ - Fónod Zoltán: Fábry Zoltán közírói és kritikusi tevékenysége a két világháború között

különösen a német Irodalomban eresztett mély gyökereket. Nem véletlen, hogy Fábry számára a „német irodalom legsúlyosabb egyéniségei a magányosak: Gottfried Benn, Carl Einstein, Alfred Döblin, a halott Franz Kafka”. A csúcsot Becher és Bertolt Brecht jelenti számára, de látja már a kor „legérdekesebb Íróját”, Ilja Ehrenburgot s az új orosz irodalmat is, mely az új valóság talaján bontakozott ki. A Korunkban megjelent Oj valóság — új irodalom című írásában (1929) nemcsak az emberirodalom csődjének okait ismeri fel, hanem annak a hallatlan eseménynek a tanulságait is, hogy a forradalom győzött Oroszországban. Gorkij, Biok és Majakovszkij mellett meglátja az újakat is, akik részt kérnek a munkából, Dorohovot, Szerafimovicsot, Vszelovod Ivanovot, L:oe- gyinszkijt és másokat. Az amerikai irodalomból is a kendőzetlen valóságábrázoiást helyesli (Upton Sinclair, Dos Passos és Theodore Dreiser nevét említi). Az ő mun­kásságuk alapján jut el a felismerésig, hogy a valóságirodalom átélési folyamat ered­ménye, ahol „az imaginárius vagy a plátoni felelősségérzet helyére a tényleges, ellen­őrizhető felelősségérzet” lépett. Olyan ez a felelősségérzet, mint Adynál, aki azért vállalta Petőfit („Petőfi szavánál szükség van jobb szóra...”), mindenekelőtt azért tekintette példaképének, mert azt vallotta, hogy a költő, író együtt lélegezzen a korával, a történelemmel. A harmincas évek elejétől Fábry a valóságirodalom koncepcióját kérte számon kortársaitól, a korábbi magatartására jellemző türelmetlen egyoldalúsággal. Elsősorban az erkölcsi hovatarto­zás volt számára a fontos, még akkor is, ha tudatéban volt annak, hogy az etika nem esztétikai kategória. Az író és közíró Fábry azonban politikai fogalmakkal dolgozott, s kritikusként is ezt alkalmazta. A szocializmus eszméinek hazai megvalósításáért kér­lelhetetlenül harcolt, a történelmi erővé vált proletariátus érdekében. Ügy érezte, hogy a „valóságirodalom első, eldöntő meghatározója csak az osztály­harc lehetett”. A „muszájmunka” és „rohamcsapat” elmélet következménye volt, hogy mint később önkritikusan írta — „a vízzel együtt sokszor kiöntöttük a gyereket is. Utána a gyereket kellett megkeresni és jogaiba visszahelyezni”. A valóságirodalom Prokrusztész-ágy szerepe okozta azokat az egyoldalúságokat, értéktévesztő megnyilvá­nulásokat is, melyek sértették a kortárs magyar irodalom kiemelkedő képviselőit, s a kvaterkairodalomnak minősített Nyugat törekvéseit is. Arról van szó, hogy az eszté­tikai szempontok kizárólagosságát a húszas évek második felében a társadalmi haladás szempontjainak kizárólagossága váltotta fel. Előbb az emberirodalom, majd a valóság­irodalom mércéje szerint ítélte meg a csehszlovákiai magyar, sőt a nemzeti irodalmat is. Fábry lekicsinylő, elmarasztaló kritikát írt Móricz, Kodolányi, Kassák és Karinthy műveiről, munkásságáról. Elég volt számára, hogy azt olvassa, „Móricz Zsigmond dísz­polgár” lett Tiszavécsen, vagy hogy Karinthyval együtt József főherceggel bankettoztak ITíz szomorú, magyar év; 1930), s máris mértéket veszített. Túlzásai közé tartozott, hogy Földes Sándort hihetetlenül túlértékelte (Ady mellé állította), s Barta Lajos jelentéktelen regényét (Sötét ujj) Móricz Őri muri és Kivilágos kivirradtig című regénye fölé helyezte. A „Szlovenszkó réme” jelző tehát nem a bátor hangú írásoknak szólt, hanem a könyörtelen kritikusnak. Túlzásaiban, a politikai szempontok egyoldalú érvé­nyesítésében szerepet játszottak az emigráns írók is. Jó kapcsolatot tartott fenn az emigráns magyar irodalommal (ezt tartotta „európai nívójúnak”) s a moszkvai Sadó és Kalapács szerkesztőségével. Szerepet játszott ebben az is, hogy kezdettől fogva azonosult a RAPP és a Forradalmi írók Nemzetközi Szövetsége határozataival. Közis­mert, hogy az irodalom fejlődését akadályozó szemlélet miatt került sor 1932 áprilisá­ban — párthatározatra — a RAPP feloszlatására és a gorkiji realista humánum győzel­mére. A Fábry által okozott hibákat nem menti, legfeljebb csak magyarázza, hogy ezeket később maga is belátta. A Kúria, kvaterka, kultúra (1964) című könyve visszanézőjében ezt írta: „Amit később a fasizmus fő ismérveként átkoztunk és pellengéreztünk — e kizárólagosságot és tekintetnélküliséget —, azt igazunk tudatában tiszta szívvel kor­parancsként gyakoroltuk.” Maga is tudta, hogy ez ad számára „szociológiai és történel­mi felmentvényt, de az esztétikai elmarasztalást ez semmiképpen sem hatálytalaníthat­ja”. Ezek az önkritikus szavak utalnak arra is, hogy a József Attila felállította mérce: „az igazat mondd, ne csak a valódit”, csak fokozatosan vált kritikusi tevékenységében a realizmus törvénytáblájává. Érdemei közé tartozik viszont, hogy A magyar proletár­irodalom platformtervezete ellenére is kitartott Ady és József Attila mellett. Vitathatat­

Next

/
Thumbnails
Contents