Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - ÉLŐ MÚLT - Pukkai László: Richter Mihály munkásmozgalmi tevékenysége

RICHTER MIHÁLY MUNKÁSMOZGALMI TEVÉKENYSÉGE

Pukkai László

„Megvan minden okunk hinni azt, hogy valamennyien helyeteken maradtok, hűek maradtok a szocializmus dicső vörös zászlajához, a kommunista párthoz, törhetetlen akarattal fogtok küzdeni a nagy győzelembe vetett hit tudatában. A győzelem nem fog elmaradni.”

I

Századunk első évtizedeiben a galántai járás iparilag egyik legfejlettebb, a járásban a legtöbb munkást — ezerkétszázat — alkalmazó gazdasága a diószegi cukorgyár volt. A cukorgyár egyik munkáscsaládjában született a két világháború közötti dél-szlovákiai munkásmozgalomnak Major István és Steiner Gábor után talán legjelentősebb vezetője, Richter Mihály.

Az akkor még Magyardiószggnek nevezett községben élő R'chter János és felesége, lánykori nevén Jánosovics Hedvig, alkalmi munkából tengették életüket: munkát vállaltak a helyi nagygazdáknál, az őszi-téli időszakban pedig szezonmunkásként dolgoztak a cukorgyárban.

A Richter családnak hat gyermeke — Valéria, Mária, János, Rozália, Mihály és Gyula

— született. Mihály a népes család ötödik gyermekeként, 1905. április 1-én látta meg a napvilágot Diószegen.

Az elemi népiskola kötelező hat osztályát szülőfalujában járta ki. A negyedik osztályos, 1914/15-ös iskolaévi bizonyítványa szerint jó magaviseletű, szorgalmas tanuló volt. 1917-ben, az iskola befejezése után asztalosinasnak ment. 1920-ban, háromévi ta- nonckodás után felszabadult. Sógorának, Takács Lőrincnek, Rozália nővére férjének a műhelyében dolgozott.

Rozália és Gyula, a még élő két testvér, nyugtalan természetű, igazságot szerető embernek ismerte Mihályt, aki őszintén tisztelte és szerette szüleit és testvéreit. Sorsa az osztályharccal forrott össze. Életútját a nagy eszmék: a munkásosztály győzelmébe vetett hite, a nemzetek testvéri egyetértésének kialakítása határozták meg.

Volt munka- és harcostársai Richter Mihály elvhű kommunizmusát, határtalan lelkesedését említik az első helyen: Szabó István, a spanyolországi interbrigádista harcos, a felszabadulás utáni magyar néphadsereg tábornoka, személyzeti főnöke, aki 1938. október 10-én Majorral, Steinerrel és Richterrel együtt fogalmazta és írta alá a CSKP bratislavai tartományi titkárságának a müncheni döntés utáni utolsó körlevelét, amelynek záró sorait választottuk ez írás mottójául; Szalay István, Richter diószegi kommunista barátja, aki a felszabadulás után a magyar néphadsereg könyvtári állományának megszervezője volt; Kugler János, a valamikori ifjú kommunista, a későbbi gazdasági és társadalmi szervező, aki Richtert távoli munkahelyein is felkereste, hogy tanuljon tőle, kikérje tanácsát. „Született kis falusi forradalmárként indult, aki soha nem tudott megnyugodni. A munkásmozgalomért mindent vállalt. Hatalmas műveltségre tett szert”

— mondotta róla Kugler János.

Richtert Károlyi Mihályné is megemlíti a férjéről írt monográfiájában: „Elmentünk — 1944. május 24-én — a Londoni Magyar Klubba. Hosszan beszélgettünk Richterrel. Megegyezésre jutottunk.”1