Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: Jégverésben, forgószélben

oldalát, néhány házat. Pincéről pincére járva, tizenöt helyen oszt úrvacsorát — utolsó vacsorát netán? — híveinek a karácsonyi aknatűzben bolyongó lelkipásztor.

És eljön karácsony második ünnepe — s a felszabadulás.

Ságnál és Szálkánál törnek át a német védelmi vonalon a szovjet csapatok, gyűrűbe fogva a közbeeső területeket. 1944. december 28-án, este kilenc óra körül érik el Ipolypásztót. „Annyian vótak, mint csillag az égen. Az iskolákba szállásotok be, a hajiokokba. Sátrakba is laktak. Meg nálunk, a házakná.” Vonuló seregek nyomán — megtapasztalhatta ezt korábbi századokban bőven a nép — sohasem a jó szerencse jár. Hanem a szorongás, a kétkedés. Mi lakozik a fáradt, megviselt, otthonaiktól, családjaiktól elszakított, testileg-lelkileg sebzstt katonákban? Nem vadította-e el őket szaga a vérnek? Nem látnak-e ellenséget, tűzzel-vassal irtandót, a velük szemben hadat viselő kormány civil népességében is? Kérdések, amelyekre 1944 karácsonya után az idő adja meg a választ. Január és február, amikor is együtt él a község az oro:z katonákkal. Egy „nagyon jajin”, mindig komoly, szomorkás mosolyú katonára emlékezik vissza a mából akkor még tizenéves anyám. „Üt csak mindig, külön a többiektő, oszt harmanikázott.” Némán nevetve emlegeti, hogy a katonákat — „németvé ezt nem tehettem vóna még — hátba merte vágni a söprűvel, közepette a kölcsönös évődésnek, ha azok sáros csizmában léptek kőpadlatára a frissen fölmosott konyhának. December harmadikén egy bizonyos Dunajevszki őrnagy szállásolta be magát a parókiára. Róla olvasom az egyházi krónikában: „Nagyon jóakarata és intelligens ember volt. Panaszomra, hogy már nincsenek lovaim, a saját lovait fogatta be a saját kocsijába, úgy küldött át Ipolybélre úrvacsorát osztani. [.. .] Erőszakoskodás Pásztón nem volt. Január első napjaiban a parókiát műtövé rendezték be. Az ott működő kapitány orvos egy pásztói leányt is meyoperalt bélcsavarodás miatt, nagyon jó eredménnyel (. . .] Gabona- készleteink, mind megvoltak, a katonaságnak nem kellettek. Volt elég.”

Véget vet aztán az együttélésnek a front további alakulása. A Garamon túl ugyanis beásták s szívósan tartják magukat a német csapatok. Támadás készül, nagy offenzíva; várhatóan heves viszontválaszával a németeknek. Civil lakosság számára veszélyes terület az' Ipoly—Garam köze. A Garam és az Ahó-Ipoly menti községek ezért kiüríten- dőnek nyilváníttatnak. 1945. március elején került sor az evakuálásra; a nép nyelvén: a „menekülés”-re. Sok mindent megtanult, megtapasztalt ekkorra már falum. Racionálisan elfogadta, bogy hozzátartozik ez is a háborúhoz: az otthontól való elszakadás. Hiszen azok után. hogy 1939 szeptemberében Hitler megtámadta és czétverte Lengyel- országot, érkeztek falumba messziről jött menekültek: lengyelek. Ré'zint katonák, akik

— vagy százstvsnen — a volt pénzügyőr-laktanyában kaptak fejük fölé szállást; részint pedig polgári lakosok. 1944 karácsonyán rzámukra is tartott még szertartást a tisztsletes úr: Tudta; látta és belátta tehát a falu, hogy magával hozhatja a földönfutást is a háború. Érzelmileg, belülről azonban akkor élte át mindezt igazán a nép, amikor 1945. március 4-én kihirdettetett, hogy három nap alatt el kell hagynia faluját.

LoVak — elvitték őket a németek — mutatóba akadnak már csupán; a szekerek tönkrementek, használhatatlanok. Menekülni — elhagyva otthont, szülőfalut, szülőházat, bútort, konyhai és gazdasági fölszerelést, sok-sok munkával szerzett kedves értékeket —, menekíteni a puszta életet, de hogyan? Zsírért, borért, disznóért, tehénért, sokszor csupán jő szóért fogatot, teherautót ad a hadsereg; viszik a családokat holmistul Hont és Drégelypalánk, Ipolyvece és Nagyoroszi, Rétság, Érsekvadkert, Nagymaros, Ipolyság, Középtúr felé. Mások gyalogosan vágnak neki a húsz-harminc kilométeres útnak. Vezetgetve maguk után a csonttá soványodott, összerogyni készülő tehenkét; cipelve hátukon a batyut; tolva maguk előtt — megtetézve sebtében összekapjíodott holmival — kocsiját a síró csecsemőnek... Idegenekhez kerültek a menekülők; tetézve volt sorsuk azoknak is bajjal. Mutatta orcáját emberség és embertelenség. Befogadás és együttérzés; elzárkózás és ridegség. Vágyott, visszavágyott haza — mi lehet a portákkal? ... — éhes és rongyos és szegény serege a földönfutóknak. B. Andrásnak a szekérre halmo- zatt holmi tetején ágyazták meg a menekülésből visszatérőben a halálos ágyát: „Vigyetek haza, nem baj, ha összetörik is a csontom, rakjatok rám mindent, csak vigyetek hazai”

Hazavitte őt is, önmagát is a nép. 1945 márciusának végén, áprilisának elején tér vissza falujába, Hüsvét vasárnapján — bár az úrvacsora elmaradt, nem lévén szemernyi bor sem á községben — összehajolt újra a faluközösség. És könnyeztek az asszonyok.