Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: Jégverésben, forgószélben
Hogy most erre kényszeríti a sorsa . . . Alakulnak, szilárdulnak az életnek azok a formái, amelyekbe — lévén alkalmazkodó lény az ember, különösen pedig a jobbágykori beidegződöttségeket őrző, engedelmességre és szolgálatra nevelt parasztember — beilleszkedik fokozatosan a határ menti népesség. Nagy erők késztetik rá: parancsai a sorsnak. Mert eléri s nem kíméli ezt a tájat sem a vihar. Hatalmas erejű szélroham vágtat nyugat felől, átláthatatlan porfelhőt kavarva maga után, majd először ritkábban, aztán gyakrabban jég koppan a házfedelekre. Baljós felhőiből a politikának hull, sűrűn hull e mogyoró, sőt dió nagyságú jég. A jég alakja hosszúkás, lapított, a keskeny oldala fűrészes. Embert, állatot megsebez, a fák kérgét lehántja, az ágakat levágja, a vetést legázolja és beiszapolja földbe... Ahol nincs búvóhely, ott az emberek összebújnak, úgy védekeznek; ahol azonban jég éri a testet, ott kiserked a vér, megkékül a bőr. Leírhatatlan ítéletidő van a faluban is, recseg-ropog minden, a jég fülsiketítő zajjal veri a háztetőket, ablakokat, kerítéseket. Az emberek halványan járnak-kelnek a lakásokban, Mert háború van. Háború. 1941 nyarán Horthy-Magyarország, amely a területi revíziók révén elkötelezte magát Hitler Németországának, hadba lép a Szovjetunió ellen. Szaporodnak a behívók; négy korosztály parasztemberei járják poklait a távoli frontoknak Ipolypásztóról is. Odaállítva — védőpajzsul a német haderő elé — hírhedt kanyarjába a Donnak. Sűrűn hull rájuk a mogyoró, sőt dió nagyságú jég. A hó. A fagyhalál. A srapnel alakja hosszúkás, lapított, a keskeny oldala fűrészes. Embert, állatot megsebez, megöl. Szedi áldozatait falumból is a hadköteles század. Ű. Lajos, Ű. Géza, Ö. István — egy anyától három fiát ragadja el a halál, a „hősi”. Édesanyák sírnak, özvegyek, árvák, mátkák. Tábori lapok helyett — „vigyázatok Magatokra édes szereteim, én megvagyok egészségbe, a jó Istennek hála” — ezt a hírt hozza a posta: Elesett. Eltűnt. Elesett. Eltűnt. Hősi halált halt. Elesett B. T. Gyula, Z. Vilmos, Cs. Vilmos, Sz. Vilmos, S. Lajos, K. Sándor, K. Gusztáv, H. Lajos, K. István, T. János, Sz. János, L. András, V. Géza ... — és írja tovább a neveket fekete könyvébe a közömbös idő. „Rózsára lép minden baka...” — lépnek a fiúk, a drágák, lépnek az apák, nem rózsára, hanem aknára. Hol van már ekkor a tegnapi mámor? A görögtűz? A lobogók? A pántlikák?, a kokárdák? A díszkapuk? Meg hogy „Áztat a hegyet a Horthy Miklós Csákójában is elhordom . .”? Fölváltja, háttérbe szorítja, eífödi a nemzeti szempontot a társadalmi és a gazdasági. A sokasodó gond és baj. Földet (szépséghibával azt is; lévén szó elkobzott zsidóbirtokokról) többnyire csak a Vitézi Szék tagjai kapnak. Bars és Hont vármegyében — olvasom egy alispáni jelentésben — „a vitézi cím használatára jogosult avatott, illetve esküt tett vitézek létszáma 231 fő”. A kisföldűek és a földnélküliek nagy tömegei kívül rekednek a földosztáson. Az e réteghez tartozók sorsa — ha a családfenntartót kiszakítja körükből a behívó, ha a munkaképes férfi rokkantan, csonkán vergődik haza (vagy haza sem kerül soha már) a frontvonalakból — napról napra keservesebb lesz. Gyámolítgatja ugyan őket az Országos Hadigondozó Szövetség megyei tagozata, gyűjtést szervezve a hadiárvák megsegítésére, ám nem több — nem is lehet ez több •— annál, mint fuldoklónak a szalmaszál. Életre hívja a szükség, a szorultság a Bajtársi Szolgálat községi szervezeteit. Fuvar fával, szappanosztással, kopott ruhák s cipők adományozásával próbálnak enyhíteni a hadba vonultak családjainak sorsán. Cigarettát, pakli dohányt, szeszes italt küldenek a harctérieknek. Kötött holmit, érmelegítőt. Jelenti az alispán, hogy 1943—44 telére a Bajtársi Szolgálat vármegyei vezetőségének érmelegítők kötésére sikerült harminc kiló gyapjúfonalat szereznie. Harminc kilót — a téli frontok millió tonna havából elősettenkedő fagyhalálok ellen, a lábakat tizedelő mohó fagymarások ellen. All az ítéletidőben, kicsikére húzva össze magát közepette a jégverésnek, áll némán, de fürkészőn a határ menti ember. Józanságra hajló, mert népek, nyelvek, kultúrák találkozásainak sávjában él, megtapasztalhatta rezsimek váltakozásait, színejátszásait
