Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől V. (regényrészlet)

Megmutatta a képen a nagyszüleit, ők a Káptalan utcában laktak, abban a házban, ahol apja született. Ez a lakás Karolina nénire, apja testvérére maradt, aki vénlány lett, és szegény sorsú cselédlányok kiházasitására tett alapítványt. Minden cselédlány, akit az alapítványból jutalmaztak, ötezer koronát kapott hozományul, ami a Monarchia és később az első köztársaság idején nagy pénz volt. Beszélt Viktor bácsiról, a városi hivatalnokról, s megmutatta őt a képen a gyereknek, aztán Elemér bácsiról, a család fskete bárányáról, a bohém világfiról. Elemér bácsi bohém életet élt, nagyvonalúan szórakozott és kártyázott, adósságokat csinált, s olykor tékozló fiú módjára megtért a családhoz, és a jussát követelte. A második világháború alatt megnehezültek az élet- feltételek, Elemér bácsi fokozatosan megjavult, kishivatalnok lett, és a család nagy megrökönyödésére feleségül vette csinos szobalányukat, majd kis kétszobás lakásba költözött vele. Félrevonulva, magányosan éltek, de túlélték a nagycsaládot, utolsókként haltak meg. A gyerek nyolcéves volt akkor ...

— Ismerted őket, ugye emlékszel? ... Ha Elemér bácsit legénykorában láttad volna, nem hiszed el, hogy ő az az öregember. így hullott szét a nagycsalád, tagjai sorra kiköltöztek a temetőbe. Ki az András temetőbe, ki a Márton temetőbe, Vili bátyám fiatalon a Csalogányvölgybe, Elemér bácsiék pedig a krematórium urnaligetébe. Egyedül maradtam közülük .. .

Körülvette őket a halottak emlékképe, csupa szellemalak, de szólhattak az asszonyhoz, megértette őket. A képeknek titokzatos ereje volt, de ezt csak az asszony érezte, mert ő érzékelte a halottak mögött az elmúlt időt és a letűnt életeket. A gyerek nem sejtette a varázst, és nem érthette a képek erejét. Ám azt ő is érezte, hogy fontosak számára, élete előzményeihez fűzik őt, régi házakhoz és utcákhoz, történelmi évszámokhoz és eseményekhez, magához a városhoz és történelméhez.

Ismét a saját képeit kereste, és sorra mutatta a gyereknek; régi gimnáziumi osztályok év végi képét, kirándulások csoportképét, felvételeket a barátnőivel, sportképeket. Ezek is a városhoz kötötték mindkettőjüket, mert a képeken olyan gyerekarcokat láttak, akik közül sokan orvosok, mérnökök és jogászok lettek, tanárok, szerkesztők vagy művészek; hivatást töltenek be a város életében, sokan mások pedig elmentek a városból, szétszóródtak a világban, magukkal vive a táj üzenetét és emlékeiket. A képek mögött évszázadok történelmének szívverése dobogott, és az alakokban olyan múlterők éltek, emelyek az asszony személyében összegeződtek. Ű élte meg a múltat, élő kapocs a jelen és az elődök között, és emlékeiben őrzi a folytonosságot.

— Nem tudhatják, hogy elárultam és megtagadtam őket... — Sokáig keresett a képek között, míg egy amatőr felvételt talált. Ö volt a képen, asztal mellett ül, előtte torta, rajta gyertyák, mögötte gazdag faragásokkal díszített üveges szekrény, benne kristály és porcelán. — Magamra hagytak, s én megtagadtam világukat. Nézd itt mögöttem ezt a kristályszekrényt! Születésnapi felvétel, tizenöt éves voltam, öt évvel később a szekrényt szétszedtük Vili bátyámmal, és a deszkákat lehordtuk a pincébe, kidobtuk, összevágtuk a nagy ebédlőasztalt, tizenkét személyes volt, és a támlás székeket, a kétszáz éves tabernákulumot és az antik tálalót; minden bútort összevágtunk, és kidobtunk. Egyszerű, úgy tudtuk, modern tömegbútort vettünk helyette. De nemcsak a régi bútort dobtuk ki! A szemétbe kerültek a kristályvázák, a strucctollas kalapok és ezüst evőeszközök, bronz gyertyatartók és díszes fémtálcák, drága bundák és régimódi táskák is, menekültünk a múltunktól, mint a megháborodottak. Azt hittük, soha többé nem lesz szükségünk a múltunkra, sem annak mindennapi dolgaira és használati tárgyaira. Ha ma meglenne a bútorunk, gazdagok lennénk. Mi azonban összevágtuk és kidobtuk, nem kellett semmi abból, ami volt. Vili halálával teljesen levetkőztem a múltamat, már csak ezek a képek emlékeztetnek rá, és az maradt meg belőle, ami bennem él. De az nem kell senkinek, végül már nekem sem ...

Egész délelőtt a képeket nézegették és beszélgettek. A legtöbb képet megmosolyogták, nagyon sokat nevettek. Mindketten úgy érezték, hogy lélekben közelebb kerültek egymáshoz, mint azelőtt, és örültek, mert értették egymást. Az asszony anélkül, hogy tudatosította volna magában, visszatért az életbe, és a gyerek látta, érezte ezt. Örült neki.