Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - Jaroslava Pašiaková: Májusi reminiszcenciák
MÁJUSI REMINISZCENCIÁK A május ősidők óta a tavasznak, a fiatalságnak, a természet újjáéledésének a szimbóluma. Az emberi élet körforgásának, a nemzetek megújhodásának a jelképe. A cseh irodalomban s a cseh nemzet tudatában azonban a május Mácha nagy romantikus műve, a Május óta az élet összefonódott örök ellentétével, a halállal is. Így mindannyiunk emlékezetében, akik megéltük a haladó erők fasizmus feletti győzelmét, 1945 májusa nemcsak a felszabadított nemzetek megújhodásának örömét jelenti, de a fájdalmat is, amelyet a pótolhatatlan veszteségek felett érzünk. A hatéves háborús pusztítás milliók életét követelte, az európai frontokon, a koncentrációs táborokban s a halálmenetekben. Természetesen mindannyiunknak szeretteink, barátaink elvesztése a legfájdalmasabb, ám róluk hallgatunk ... De soha nem szűnünk emlékezni azokra a veszteségekre, amelyek kultúránkat oly fájdalmasan érintették. Soha nem szabad elfelejtenünk a fasizmusnak és kiszolgálóinak a barbárságát. Emlékezetünkbe kitörölhetetlenül bevésődtek az orosz autókaravánok, amelyek a koncentrációs táborok foglyait hozták vissza Prágába, köztük a megnyomorított, rabruhás, kopaszra nyírt, csontra soványodott ravensbrücki asszonyokat, akik még így is boldogok voltak, hogy életben maradtak, s hogy hazatérhetnek. És a viszontlátás öröme — az utcákon, a családokban! De hányan nem tértek visszal... Ne feledjük, hogy a fasizmus áldozata lett Vladislav Vančura, a modern cseh próza egyik legeredetibb alkotója, az orvos és kommunista, nem tért vissza Julius Fučík sem, de a Riport az akasztója tövéből című könyve a valóság hiteles és cáfolhatatlan dokumentuma, amely soha nem évül el... Nem tértek vissza százak és ezrek, köztük művészek, haladó értelmiségiek, proletárok ... Sokan, akik önmagukat s családjukat nem kímélve bekapcsolódtak az ellenállásba. De voltak olyanok is, akik puszta létükkel, a nemzet kultúrájában elfoglalt helyükkel hívták ki a fasiszták gyűlöletét. Közéjük tartozott Josef Capek, a kiváló cseh festő és író, költő és drámaíró. Ö sem tért vissza a koncentrációs táborból a felszabadított hazába. Josef Capek 1939 szeptemberétől a nácik dachaui, buchenwaldi és sachsenhau- seni koncentrációs táborainak foglya volt. Itt kezdett el verseket írni, s titokban lerajzolta a láger életének megrázó jeleneteit. A lágerban „Kunstmaler”-ként alkalmazták, idilli alpesi képeket festett az SS-katonák részére. A Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor volt életének végső állomása. Itt írta utolsó versét, a szimbolikus című Pfed veli- kou cestou-1 (A nagy út előtt). Az Oheň a touha (Tűz és vágy, Praha 1980] című kötet, mely verseit és rajzait tartalmazza, tanúságtétel — méltó emléket állít Josef Capeknak. A cseh irodalomban már a második világháború előtt feltűntek olyan harcos költők, akik nagyon élesen és egyértelműen emelték fel szavukat az európai gazdasági válság és az erősödő fasizmus ellen. Stanislav Kôstka Neumannt említhetjük az első helyen, „a szeretet és a gyűlölet, a tárgyiasság és a szellemi lelkesültség, az intim líra költőjét, a nép szónokát...” (Ladislav Stoll). Songy nenávisti (A gyűlölet dalai) című művében elítéli a burzsoá politikusok korrupcióját s a nagytőkések cinizmusát; támad mindent, ami a proletariátus érdekeit sérti. A politikai költészet, akár bármely más költészet, lehet szép is és rossz is — vallotta. Srdce a mračna (Szív és felhők) című kötetét nem véletlenül ajánlotta Gorkijnak: „... Egyedüli menedékem az öröm és a büszkeség, hogy önnel együtt, költőtársam, mindenekfelett szeretem a szabad orosz földet, a nagy Szovjetuniót, a népek jövendő felszabadítóját.v Jaroslava Pašiaková
