Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Rácz Olivér: A felszabadulás első napjai

megcsináljátok. Dolgozni fogunk. Nem leszünk többé dróton rángatott bábui egy ostoba, értelmetlen, idegeket, lelkeket és húst őrlő gonosz gépezetnek; emberek leszünk. Munkások, földművesek, bányászok, tanítók. Villanyszerelők és ácsok, gépészek és szabók, cipészek és nyomdászok, hivatalnokok, írók — emberek. Emberek, akik dolgozhatnak. Ez a szabadság.”

1945. január tizenkilencedike volt: mi felszabadultunk. Ezek után illő és méltó lenne nyomon követni, mikor szabadult fel maga az ország, a teljes ország; mikor szabadult fel a többi baráti ország, s — tovább gombolyítva a visszaemlékezés fonalát — milyen szép és hangzatos lenne leírni, hogy 1945. május kilencedikén végre felszabadult az egész világ. De ez nem lenne igaz. A berlini Reichstag romjaira — és hazánk fővárosának, minden városának, minden községének, minden kis emberi közösségének a házaira

— kitűzték a győzedelmes szovjet lobogót, de a világ nagy része még máig sem szabadult fel. S a mi felszabadulásunk sem valósult meg pusztán annak az emlékezetes január tizenkilencedikének és annak a felejthetetlen május kilencedikének a pillanatában: a mi felszabadulásunk azzal a perccel kezdődött, amikor 1941. május 31-én Manolisz Glézosz letépte a horogkeresztes zászlót az Akropoliszról — a mi felszabadulásunk azzal a rádiószózattal kezdődött, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja 1941. július 3-án meghirdette a harcot a fasizmus ellen.

S ha ismét önmagunkra akarnám szűkíteni a lét és a tudat összefüggéseit, a mi tudatos felszabadulásunk 1944 augusztusától 1948 februárjáig tartott. Azóta vagyunk szabadok.

És ez az a tudat, amely él és kötelez. .