Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - Rácz Olivér: A felszabadulás első napjai
csonkot: a gyertya nem égett, a kripta ajtaja nyitva volt, kívülről áradt be a januári fény. De ez a gyertyacsonk is emlék és jelkép volt: a sötétség elleni harc jelképe. Akkor vált jelképpé, amikor kihunyt, amikor már nem volt szükség rá, hogy a föld alatt megvilágítsa az arcokat...” „Az öreg vasutasra emlékezem, amint a kiáltásra: — Kijöhettek! Itt vannak a szovjetek! — lassan, ünnepélyesen a szemüvegéhez nyúlt, levette az orráról és gondosan megtörölgette. Látni akart. A vakok látni kezdtek és a némák megszólaltak.” „A szlovák katonára emlékszem — ketten voltunk a kriptában katonák, akiknek a fejére akkor már kimondták a halált —, a szlovák katona hozzám botorkált, azután felzokogott és megölelt.” „Abban a pillanatban, azokban a percekben csak érezni lehetett. Pedig a szabadságnak a gondolata már a harcok elején, az elnyomatás és üldöztetések legsötétebb napjaiban is mindig közelinek, elérhetőnek, pontosan meghatározhatónak látszott, s ez is természetes: bennünket nem a felszabadulás, hanem a szabadság gondolata éltetett, s ez a gondolat annyira szilárd és megdönthetetlen volt, mint maga az élet. A felszabadulás napját nem láttuk előre, de a szabadságot magunkban hordtuk. Ez a szabadság a szellem, a küzdés, a töretlen hit szabadsága volt — megtántoríthatatlan, megdönthetetlen, ezer halál ellenére is megölhetetlen.” „Igen, bizonyára voltak elképzeléseink és ábrándjaink, de ezek csak olyan mértékben közelíthették meg a valóságot, amennyire az álomkép mása az élet történéseinek. Valami módon minden másképpen történt. Nem foglaltunk el főhadiszállásokat és nem szabadítottunk fel körülzárt egységeket vagy szorongatott falvakat — magunk voltunk szorongatott egységek. Nem voltunk hősök, akiket az utolsó ágyúlövések elhaló hangjai után magasba lendülő lobogók köszöntenek. Nem tűztek hadi érdemrendet a mellünkre, nem szóltak kürtök és nem peregtek a dobok. Nem, a város szélén még lövések ropogtak, itt-ott távoli géppuska zakatolt, s mi libasorban, vissza-visszapillantva utolsó napjaink menedékére, kibotorkáltunk a kriptából. Aztán bebandukoltunk a városba. Időnként szovjet katonákat szállító gépkocsik és harckocsik robogtak el mellettünk. A kocsikon fürtökben csüngtek a katonák, felénk kiáltottak, és mi is kiáltottunk. Aztán egy kipirult arcú lovastiszt vágtatott ki az egyik mellékutcából, a kezében revolver. Amikor megpillantott minket, szélesen ránk mosolygott és a levegőbe durrantott. A kapukban, az óvóhelyek bejárata előtt emberek álltak. Olykor meg-megálltunk, nézegettük az embereket, a kapukat. Az emberek integettek, és mi visszaintegettünk. A szlovák katona egy lóca támlájáról tiszta havat merített a markába, megízlelte. Nem tudom, miért, utánoztuk." „Egy füstölgő kéményű kis ház előtt egy szovjet katona állt. Bennünket nézett. Különösebb érdeklődés vagy csodálkozás nélkül, mégis valahogyan vizsgálódva és figyelmesen. Az arca borostás volt, de ’barnáspiros. A mi arcunk is borostás volt, de fakó. És akkor a katona a vállára lökte a géppisztolyát, a zsebébe nyúlt, és mindegyikünknek egy-egy cigarettát nyomott a kezébe. Rágyújtottunk. A katona is. És akkor már minden megváltozott körülöttünk és bennünk: a januári hónak, a kis ház kéményéből szálldogáló füstnek, a szovjet katona mosolyának és cigarettájának, mindennek, az egész városnak és az egész világnak béke íze volt. Ennyi volt az egész: egy szippantásnyi cigaretta és egy örökkévalóságnyi élet.” „Később, amikor már otthon voltam — az anyám az óvóhelyen főzött; az egész ház ott főzicskélt —, szovjet katonai őrjárat kutatta át a pincét és a házat. Rendfenntartók, aknakutatők. Amikor távozóban voltak, anyám megkínálta őket levessel. Mosolyogva, tagadóan megrázták a fejüket. Van mit enniük. Akkor a házmester — tudott valamicskét oroszul, még az első világháborúból — megpróbált szóba elegyedni velük. S mert okosabb nem jutott az eszébe, a villanyégőre mutatott és megkérdezte a sztarsinától: Villany... Mikor lesz megint áramunk? ... A sztarsina újra elmosolyodott, könnyedén felvonta a vállát. Hát — majd ha megcsináljátok, mondta egykedvűen. Ha rendbe hozzátok a villanytelepet. Meg mindent. Mindent, ami a tiétek. A házmester megszégyenülten mormogott valamit, de bennem talán akkor formálódott meg első ízben a szabadság biztos, meghatározott alakot öltött tudata. Majd, ha
