Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Rácz Olivér: A felszabadulás első napjai

zuga között. (A fal egy embarrésnyi részét ügyesen ki lehetett emelni: a házmester aranykezű kőműves volt.)

Másnap, késő este, a szomszédunk, egy egyenruhás rendőrfelügyelő kísért be a kriptába. Külön erre a célra öltötte fel az egyenruhát. Azt játszottuk, hogy ha őrjáratba botlanánk, a hátamnak szegezett revolverrel kísér be; ő ejtett foglyul. Rendes ember volt a felügyelő, valahonnan Pécs mellől helyezték a városba. Volt ilyen is: öreg hiba lenne azt képzelni, hogy az „anyaországiak” mind fasiszták voltak. Még nagyobb h:ba lenne abban a tévhitben ringatózni, hogy a „felvidékiek” mind egy szálig antifasiszták voltak. A mi városunkban például a nyilasok hatalomátvétele után, a főispáni és a főpolgármesteri székektől kezdve minden főhivatalba a város büszke szülöttei ültek be ... Köztük volt nem egy kültelki, régi cimborám is.)

A kriptában akkor már egészen csinos kis társaság gyűlt össze. A kripta valójában nem is kripta volt, hanem egy hajdani, ősrégi papi temető szerteágazó folyosóinak egyik messzi, félreeső ága, mélyen a templom és a fold színe alatt. Ez az ág csontkamra volt: a csontokat a mi beköltöztetésünk előtt a folyosó bejárata előtt halmozták fel, oldalt egy keskeny rést hagyva, éppen csak annyit, hogy egy emberi test mélyen legörnyedve — a magasabb termetűek négykézláb — becsúszhasson rajta. A rést vasrácscsal fedték el; a vasrácsot újabb, nagy halomnyi emberi csonttal leplezték — tökéletes volt. Élelmet — gyónás ürügye alatt — a gyóntatószéken keresztül csempésztek be anyák, feleségek. Érdemes megjegyezni, hogy az öreg szerzetes, aki az ételhordókat, kosarakat átvette — német volt. Szepességi sváb. Azt is é demes megjegyezni, hogy az első menekült, akit az öreg pap elbújtatott — néhány napig a tulajdon cellájában, később, amikor a nyilasok már a rendházakban is razziázgatni kezdtek, a kriptában —, zsidó volt. Egy zsidó orvos.

A rendfőnök eleinte tiltakozott a temető és a megszentelt papi csontok „megszent- ségtelenítése” ellen, de utóbb ő maga is buzgón segédkezett a munkálatokban. „Ahol az élők gyilkolnak, ott illő, hogy a holtak életeket mentsenek”, moncjta.

Az öreg szerzetes időnként megpróbálkozott bibliai héber nyelven társalogni a zsidó orvossal, de az orvos nem értett bibliai héberül. Nem bibliai héberül sem. Aztán imádkozni próbált vele, de ez sem menť: az orvos már a héber imákra sem emlékezett. Az öreg pap végül is felhagyott a kísérletezéssel, egyedül mormolta a héber imákat; az orvos, amint illik, a fejét ingatta hozzá. Imaszíjai nem voltak, noha az öreg pap felajánlotta, hogy az összes szükséges kelléket beszerzi, az imaszíjakat is. De az orvos nem tartott igényt a szíjakra: semmilyen szíjakra sem tartott igényt. (Egyszer derékszíjakkal verték félholtra, mert a kalapjával „szándékosan elfedte a sárga csillagot”... Az orvos alakja közismert volt a városban: mindig a melléhez szorított kalappal szaladgált a kórházba, a kórházból haza. Pedig akkor még nem kellett elfednie semmiféle csillagot.) A családját elhurcolták, őt a munkatáborból szöktette ki a pap. Az orvos sebész volt: évekkel azelőtt egy eleve reménytelennek látszó műtéttel megmentette a pap húgának az életét. De ez akkor már nem volt érdekes; akkor már valamennyien reménytelen eseteknek látszottunk. Az a hír járta, hogy a nyilasok idomított kutyákkal járják az óvóhelyeket, pincéket, gyanús házakat: előbb-utóbb a rendházra is könnyen sor kerülhetett.

A kriptában szalmazsákok voltak, két vizesveder és két lavór — mosakodásra, továbbá még két veder, az egyik üres, a másik homokkal tele. Az üres veder meg a homok a „nagy szükségre menés” céljait szolgálta; a vedret éjszaka az öreg szerzetes cipelte fel, a rendház kertjébe. Kis szükségre az álcázó rács alatti résen kibújva, egy másik oldaljáratba lehetett kiosonni. „Csak ne a megszentelt csontokra”, kérte a rendfőnök aggódva. Ám kérésének nem mindig tudtunk eleget tenni: az oldaljáratban sötét volt, gyertyát, zseblámpát nem vihettünk magunkkal.

A kriptában gyertyánk is volt: a szerzetesek ellenőrizték, nem szivárog-e ki fény. Nem szivárgott ki. De a kriptába be sem szivárgott fénysugár: december tizenhatodika volt, valahol negyven-ötven kilométernyire a várostól állóharcok folytak, s a városban egyelőre ádázul tomboltak a nyilasok. Nem a német fasiszták: magyar nyilasok. Zömmel a város szülöttei. Ezt hangsúlyozni kell és szükséges, mert ha olykor egyesek a „felvidéki” magyarság kollektív bűntlenségét emlegetik, nem árt erre sem visszaemlékezni. A politikai és emberi kategóriák már akkor sem oszlottak „németekre” és „nem németekre”, „anyaországiakra” és „felvidékiekre”. Csak fasisztákra és nem fasisztákra.