Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Rácz Olivér: A felszabadulás első napjai

Körner úr például, akinek a szalmazsákja az enyém mellett volt, anyaországi antifasiszta volt. A vasúti főigazgatóságon dolgozott, de nem óhajtotta a nyilasokat szolgálni, nem óhajtott részt venni a pályaudvari berendezések tervezett felrobbantásában, sem a városnak a kilátásba helyezett „totális” kiürítésében.

A szemközti szalmazsákon egy „árja párja”, egy Komáromból hazamenekedett nem ária pária rendezkedett be. (A folyosókripta falának a kiszögelléseit használtuk polcnak: szappan, fogkefe, evőeszköz. Egyebünk nem nagyon volt.) A mellette lévő két szalmazsákon egy fiatal szlovák tanár meg egy fiatal szlovák katonaszökevény tanyázott. Volt ott aztán egy villanyszerelő — totális bevetésre mozgósítva; egy hajdani baloldali országgyűlési képviselő, aki számos letartóztatásainak egyik szünetét használta fel arra, hogy kriptái honosságot szerezzen, s volt ott még egy rejtélyes, zárkózott, középkorú férfi is: neve, foglalkozása nem volt. „Ez ittend a Jánosch”, mondta az öreg szerzetes, amikor betuszkolta közénk. „Lesz ittend veletekkel zusamme — együttesen ..

Láttam, hogy a képviselő meglepetten ugrott fel a szalmazsákjáról, amikor megpillantotta „a János”-t, de a szerzetes egy kézmozdulattal megállította. Az idegen megmaradt Jánosnak. (Utóbb tudtam meg, hogy akkor már három éve illegalitásban élt: Szlovákia és a város között ingázott, de az utolsó napokban hajszálon múlt, hogy siker-ült átcsúsznia a pályaudvari rajtaütés gyűrűjén.)

A két fiatal szlovák és a hajdani képviselő naphosszat kártyáztak. Preferanszot játszottak, hol svájci frankban, hol különféle rejtélyes, középkori török pénznemekben — a végösszeget jegyezték. Fizetendő a felszabadulás után. Körner úr és a villanyszerelő buzgón kibicelt nekik, olykor a rejtélyes János is. És közben természetesen kitartóan vitatkoztak a világ küszöbön álló újjárendezésén. Ebbe aztán valamennyien belekapcsolódtunk; emlékszem, jómagam holmi Egyesült Európáról álmodoztam. De a képviselő csúnyán letorkolt: „Kivel akarsz egyesülni, nem mondanád meg? Azt hiszed, itt a háború után csupa ölelkezés lesz az élet?” János nem szólt bele a vitába, sötéten mosolygott. Mi pedig hevesen, megszállottan folytattuk a világ újjárendezését.

De a világ nem akart újjárendeződni: az öreg szerzetes naponta jegyzetpapirosról olvasta fel a moszkvai, londoni rádió adásaiból titokban lehallgatott híreket, és türelemre intett. „Már nem tartja soká Ideig”, mondta, aztán a gyertya lángjánál gondosan elégette a papírlapot.

Eljött a karácsony. Az öreg szerzetes apró karácsonyfát csúsztatott be a csonthalom résén, díszeket, karácsonyfagyertyákat is hozott. De a világ — számunkra — még mindig nem rendeződött el.

„Csendesen lenni”, intett az öreg pap. „Kint rossz világ. Schön csendesen. Asszonyoknak mondtam — erős szagú ételt nem beküldeni.” A folyosó sarkában sötétlő, szűk szellőztető aknára mutatott. „Kóbor kutyák múltkor szimatoltak utcai rács — nyílás — körül... Valaki észrevesz, gyanút fogja ... Semmi erős szagú étel...”

Jánosnak és a zsidó orvosnak ő hordott le ételt — nekik senkijük sem volt már „odafent”, aki gondoskodhatott volna róluk.

Ojév.

Odafent még egyre a „rossz világ”. (A szilveszterestét elfelejtettük megünnepelni: számunkra akkor már nem voltak nappalok és éjszakák. Volt úgy, hogy amikor az öreg szerzetes lehozta az ételt — rendszerint a kora délutáni órákban, mert ilyenkor tehette feltűnés nélkül —, még mindnyájan aludtunk. Az idő órákban lemért fogalma megszűnt számunkra. Csak a múló napoknak — a napok múlásának éltünk. Még éltünk.)

Aztán, egyszer késő éjszaka, lelopakodott hozzánk az öreg szerzetes a rendfőnökkel együtt. Félrevonta Jánost, a két szlovákot, a villanyszerelőt meg engem. „Odakint tombolnak. Nyilasok. Főutcai fákra akasztanak embereket. Katonaszökevényt, bujkálót, szabotálót, kiürítési parancs-megszegőt. Mindenkit. Idősebbeknek nem szólni. De tiknek tudni kell. Páter Mátyás” — páter Mátyás a fiatal szerzetesek közé tartozott és a harcos egyházat képviselte; annyira, hogy a felszabadulás után az egyházzal is harcba keveredett, és utóbb levetette a szerzetesi csuhát — „Páter Mátyás ígérte, szerez handgra- nát... kézigránát tiknektek... Ha nyilasok mégis felfedeznének. Már háromszor voltak rendház átkutatni. Borospincét megmutattuk nekijek. Sok bort megittak, elvittek. Jó misebort. Handgranát. Ha jösznének kutyákkal. Nem tudom, jó lesz-e?”, nézett ránk az öreg pap gondterhelten.