Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - Rácz Olivér: A felszabadulás első napjai
Ezen önkéntelenül elmosolyodtam. A bátyámnak nem volt „politikai előélete”, mint nekem, de már harmincon felül járt, amikor póttartalékosként bevonultatták. Ö lett a hadsereg minden katonai elképzelést eleve megcsúfoló anti-katonája. (Hírből sem ismerte a katonaságot: annak idején minden sorozáson rendre kiszuperálták.) Ezúttal — a totális háború érdekében — őt is bevonultatták. Kisegítő szolgálatra alkalmas címen. De az alapkiképzésen neki is át kellett e nie. A tisztelgéssel, jobbra áttal, balra áttal, hátra arccal nem is volt hiba, de a legelső kúszási „harci” gyakorlatnál kitört a botrány. Bátyám a Feküdj1, vezényszóra sietve előkapta a zubbonya felső zsebéből a szemüvegét, s figyelmesen megvizsgálta a terepet, biztonságosan hasra vetődhet-e. (A kiképzés nem éppen a naponta felsepert libalegelőn folyt.) Pokoli volt. „Karpaszományos, hozzám!”, üvöltötte a kiképzőhadna^y. „Megbolondult maga? Mi a jóistent akar azzal a szemüveggel?! Bátyám tisztelettudóan megmagyarázta. Szerencsére a hadnagy is vén tartalékos volt; még nem veszítette el a humorérzékét. Néhány keresetlen szóval visszazavarta bátyámat a sorba. — Leszerelték? — kérdeztem reménykedve. — Szabadságon van — mosolygott anyám. — Ma reggel óta. Ezen elcsodálkoztam; tudtam, hogy minden szabadságolást betiltottak. Utóbb tudtam meg, hogy bátyámat emberséges főhadnagya (volt ilyen is!) aznap küldte szabadságra, amikor a minden szabadságolást, eltávozást letiltó parancs megérkezett a századhoz. „Menjen maga haza, édes fiam”, mondta a főhadnagy, az asztalán heverő parancsra pillantva. „Még nem olvastam el a parancsot”, mondta hanyagul. „Tíz napot írtam ki magának, plusz kettőt az utazásra. Remélem, elegendő lesz”, mondta rejtélyesen. „Menjen, töltse otthon a karácsonyt. Azt a keveset, ami még hátra van ebből a rohadt háborúból, már maga nélkül is elintézzük”, mondta még rejtélyesebben. „És — ha mégsem lenne elegendő”, suttogta aztán, „itt van magának még egy szabadságolási űrlap . .. Aláírtam. A többit majd töltse ki maea. Nem sokat ér, ezt remélem, tudja? Ha elkapják vele, már viszik is ... És ha elkapják, remélem tudja, mit kell majd mondania?” De mert a bátyám szemlátomást nem volt tisztában vele, a főhadnagy jóságosán megmagyarázta: „Azt, hogy lopta. Az asztalomról. Az aláírásomat maga hamisította rá. A bélyegzőt is lopta. Leléphet. Indíts.” A bátyám ügye tehát el volt intézve. — És én? — kérdeztem bizonytalanul. — Még nem kerestek? Tudtam, hogy két hét óta már leadhatták a szökésem hírét. Meg a körözési parancsot. (Utóbb tudtam meg, hogy semmit sem adtak le: távollétemben felkötöttek. Ki is hirdették, az ítéletet, meg a végrehajtását is, a felsorakozott büntetőzászlóalj előtt, elrettentő példaképpen.) — Azt nem tudom, hogy keresnek-e, de azt tudom, hogy ma éjszaka velem jössz: a nénikédnél alszunk. Valamennyien. Holnap pedig bevonulsz egy kriptába. Elintézett dolog. Számítottam rá, hogy karácsonyra hazajössz — mondta az anyám erélyesen. — Gyerünk! — Nincs kijárási tilalom? — Dehogynem. Egy lélek sincs az utcán. Gyerünk. — És ha őrjáratba botlunk? Anyám megvetően legyintett. — Éjjel? Egyéb dolguk van most ezeknek ... — És a házmester? — A mi emberünk. Ő falazta be a nagybátyádat az óvóhelyen. Nagynéném férje kikeresztelkedett zsidó volt. Még a nem tudom hányadik „zsidó- törvény” idején is a „jókor, idejében kikeresztelkedettek közé tartozott (mert voltak rosszkor, későn kikeresztelkedett zsidók is: ezeket éppúgy megkínozták, megfeszítették, mint ama elsőnek kikeresztelkedett Krisztust, ám később már ez is egyre ment), de ez sem védte meg attól, hogy egy szép napon a komáromi gyűjtőtáborba ne hurcolják. Onnan szöktette meg a nagynéném, s azóta az „árjapárja” — ez volt a komáromiak hivatalos minősítése, ugyan maguk között inkább csak a „nem-árja pária” megjelölés járta — ingajáratban közlekedett a tulajdon lakás és a pince-óvóhely egyik elfalazott
