Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Rácz Olivér: A felszabadulás első napjai

„Ha a hegyek között vannak, előbb-utóbb úgyis rájuk bukkanunk”, mondtam magabiztosan. (Vagy talán inkább a magam külön kis csodájában bizakodva. A régimódi, ütött-kopott, nagy, széles ruhásszekrény a szobánk sarkában. Valahányszor bújócskát játszottunk, vagy megijedtem valakitől, valamitől, pompásan el lehetett bújni mögötte.)

„Megyünk. A többit majd meglátjuk.”

Lenyeltem az utolsó falat kenyeret, felhörpintettem az utolsó korty tejet, aztán elbúcsúztam a molnártól. Nem öleltük meg egymást vállmarkolászva, férfiasan: errefelé ez nem volt szokás, ölelés helyett a molnár még egy jókora karéj kenyeret dugott a katonai kenyérzsákomba, aztán intettem a gyereknek, és nekivágtunk a téli erdőnek. Ezen a tájon már tél elején hó borította az erdőt, befagytak a kis patakok.

„Ügyeljenek a mieinkre”, suttogta a molnár a kiskapuból. „De lehet, hogy nem is találkoznak velük ...”

(Találkoztunk a „mieinkkel”. De ezt már megírtam regényben, elbeszélésben, és Itt most nem szépirodalomról — emlékekről, emlékezésekről és vallomásokról van szó.)

Szándékosan az ismert vadászkunyhók, vadetetők, hajdani turistapihenők közelében vágtunk át az erdők, rétek szélén, a behavazott bokrok mögött. Az egyik vadászkunyhót felperzselve találtuk, két ízben hevenyészett tűzhelyekre bukkantunk. Még nem lehettek régiek: tisztán meglátizottak körülöttük a bakancsok, csizmák talpnyomai; árván feke- télltek a rejtett kis tisztások szélén. Egyszer szapora gépfegyverropogást hallottunk — feljebb kanyarodtunk az erdőbe. így közelítettük meg lassan a várost.

De a városba még nem vonultak be a szovjetek.

Pedig a városszéli két híres nyári vendéglő táján, a Bárányka meg a Csermely-völgyi „Kioszk” felett félreérthetetlenül orosz szavak, kiáltások, komor dörmögések ütötték meg a fülünket. A gyerek, a hátam mögött, elfojtotta a lihegését.

„Oroszok”, suttogta izgatottan. „Szovjetek.”

Oda akart rohanni.

De én megragadtam a ka~ját.

„Várj”, suttogtam. „Ne siessük el a dolgot.”

Talán az egyenruhám jutott az eszembe — addig a percig nem is gondoltam rá, hogy ennek az útnak a végén még hadifogságba is kerülhetek —, talán az ösztönöm tartott vissza; amikor az ember üldözött vaddá válik, kiélesednek ősi ösztönei.

Akkor harsant fel az első német vezényszó. Félreérthetetlenül, élesen, nyersen, az idegeinkbe hasítva.

Nem szovjetek tanyáztak a Bárány ka körül: fasiszták; a német megszállás alatt össze- toborzott ukrán és oro.z árulók, akiket a német fasiszták hurcoltak magukkal, elővédnek.

Széles ívben megkerültük a Csermely-völgyet, a régi temetőt, a Rozália-, majd a Kálvária-domb mögül sikerült belopakodnunk a városba. A gyereket is sikerült belopnom a házukba: én nem mertem egyenesen hazamenni.

És most ott álltam a nővérem kis konyhájában. Szótlanul néztük egymást. Én a jeges, sáros, ócska katonai köpenyemben — valahol Kavecsány alatt belebukfenceztem egy gyengén befagyott, mély patakba, csonttá fagyott rajtam a köpeny —, nővérem kockás törlőruhával a kezében. Éppen edényt törölgetett, amikor bekopogtattam.

A nővérem tért magához elsőnek.

— Vesd le magadról azt a köpenyt — mondta, miután kibontakozott görcsös, néma ölelésemből. — Főzök teát. Aztán rohanok anyánkért. Ülj le.

De én nem ültem le. Állva kortyolgattam a pótanyagokból főzött, forró teát, a konyha közepén állva vártam meg, amíg anyám megérkezik.

öt percbe sem tellett: a nagynénémék lakása, ahol anyám meghúzta magát — azokban a napokban nem tartózkodott otthon, utóbb kiderült, hogy többszörösen is volt rá oka —, a szomszéd utcában volt.

— Kicsi fiam! ... — suttogta anyám, amikor hitetlenkedve rám nézett. Aztán egy futó ölelés után ijedten meghátrált:

— Mi van rajtad? Vesd le azonnal azt az átok köpenyt. Tiszta jég.

A köpeny ropogva, roskadozva állt meg a konyha közepén, amikor levetettem.

— Megszöktél? — kérdezte az anyám suttogva.

Szótlanul bólintottam.

— Jól tetted — mondta büszkén. — A bátyád is otthon van.