Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - Rácz Olivér: A felszabadulás első napjai
A FELSZABADULÁS ELSŐ NAPJAI Rácz Olivér Amikor azon a bizonyos december tizenötödikén, kétheti bolyongás és kalandozás után átvágva a hazai hegyeken, belopakodtam az elsötétített, kihalt városba és kapualjról kapualjra osonva, elhagyatott, szűk kis mellékutcákról még szűkebb kis mellékutcákra merészkedve, végre beállítottam a nővéremékhez, még korántsem volt vége a háborúnak. Számomra sem. Mégis itt kell kezdenem, mert ez alatt a két hét alatt és a rákövetkező napokon hallottam annyi esztendő után első ízben újra egyszerű, közvetlen emberi szót, értelmetlen, fenekedő, bárgyú vezényszavak helyett, ekkor találkoztam újra egyszerű, nyugodt emberi lényekkel, dróton rángatott, egyenruhás bábok helyett. A megálmodott álom a megvalósulása felé közeledett. Pedig amerre jöttem, az ismerős kis szlovák hegyi falvak lakói még rémült szemmel bámultak az egyenruhámra, s aggódva ajánlották fel a csűrjüket, szénapadlásukat. „Ne tessék tovább menni! Hova? ... Ott már harcolnak ... Itt is harcolnak: tegnap jártak itt a fasiszták. Elvitték a bírót. A mieink visszahúzódtak a hegyek közé. De odaát. ..” — a város, ahol születtem, s ahova együgyű bizakodással siettem eljutni, hogy oltalmat leljek benne, mint ahogyan a riadt gyermek siet elbújni a váratlan veszély pillanataiban az oltalmat nyújtó, jól ismert ruhásszekrény mögé, a város akkoriban „odaát”, a határon túl feküdt — „odaát már nagy harcok folynak ... A városba már bevonultak a szovjetek ...” „Mikor?” Ezt senki sem tudta. De bevonultak, ezt tudták, ebben reménykedtek, s azt is tudták, hogy „a város felől özönlenek a visszavonuló fasiszta seregek ...” Ezt az „özönlést” vegyes érzelmekkel fogadtam: akkor már mintegy húsz-huszonöt kilométernyire megközelítettem a várost, légvonalban számítva az utat, természetesen, mindig a hegyek között. De errefelé jól ismertem a járást, s ha a várost már bevették a szovjetek, annál jobb. „Ne menjen tovább, fiatalúr ...” Ebben az eldugott kis hegyi faluban még „fiatalúr” néven ismertek az emberek, a régi, szép időkből, amikor tejért, vajért, tojásért jártunk a faluba a közeli turistaházból. A falunak mindig tej- és frissen őrölt lisztszaga volt: a legtöbbször a molnárhoz jártunk tejért, frissen sütött kenyérért. „Ne menjen tovább: elkapják a fasiszták. A hegyek között pedig a mieink fogják el... Ebben az egyenruhában... Aztán meg — embertelen vállalkozás lenne, ezzel a szegény gyerekkel . ..” A szegény gyerek — tizenöt éves volt, az iskolapadból vitték el a nyilasok „totális bevetésre”; mint utóbb kiderült, egyenesen az „Árpád Páncélököl” alakulatba — még valahol Martinban szedtem fel: akkor szökött meg harmadszor a páncélököltől — sovány volt, elgyötört, és vacogott a foga, valahányszor megszólalt. De őt még nálam is ellen- állhatatlanabbul vonzotta, igézte, bűvölte az „otthon” szó ereje: nyilván nekik is volt tágas, széles, meghitten ütött-kopott ruhásszekrényük. „Haza”, vacogta. „Haza ...” Haza akart menni. A mamájához. A jó meleg, biztonságos konyhába. „A mieink nincsenek messze”, mondta a molnár. „Ha akarja”, fűzte hozzá óvatosan, „akadna valaki, aki oda kísérné magukat... A mieinkhez ...”
